Egyszer azt mondta nekem egy asszony, hogy "te hajlamos vagy arra, hogy elsétálj a boldogság mellett". És lám most már tudom, valóban teljesen igaza volt, mind idáig itt volt, itt volt a közelemben és én pedig elsétáltam mellette. Pedig csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Tegnap este minden megváltozott. Átértékelődött bennem minden. Minden kétség, minden kérdés, minden gyötrelem, és csak egy maradt mindezek helyén: boldogság. Csupa nagy betűvel:BOLDOGSÁG. Rátalálni valakire, valakire, aki iránt mindvégig tiltakoztam, mert nem akartam egy barátságot romokba dönteni. De mikor esélyt adnál valaki másnak, másoknak, és azon kapod kicsiny elméd, hogy nem vagy ott teljesen, az eszed "rajta" jár, és nem tudod őt elhessegetni a gondolataidból, akkor már egy jel, arra, amit a szíved tud már régóta, és végre felül tud keredni az észen. És győz. Rájössz, hogy őt akarod, hogy ő kell neked, hogy vele vagy boldog, hogy ha a közeledben van minden más lesz, eltűnnek a rossz dolgok, a problémák, és úgy körülölel a szeretet, a boldogság, a nyugalom....minden, hogy mindig ezt akarod érezni. Mindketten tudtuk már rég, hogy ez nem egyszerű barátság, ez már régóta több annál. Megígérte nekem, hogy ő nem lép, tudja mit gondolok, és tiszteletben tartja. De már megőrültem, hogy nem teszi meg! Minden este mikor elment haza, feltettem magamnak a kérdést: Miért nem csókolsz már meg végre? Könyörgöm! De tegnap este nem bírtam tovább! Megöleltük egymást, és ösztönösen előjött belőlem, és olyanannyira boldog vagyok azóta, hogy megcsókoltuk egymást, hogy kimondhatatlan. Előjött az az érzés, ami mindig bennem volt, amire már vártam, hogy valaki a felszínre hozza belőlem. És neki sikerült! Újból szerelmes vagyok, és annyira boldog, hogy már egy perc is nehéz nélküle. Egy csoda. Egy csoda Ő, a lénye, a jelenléte, az ölelése, az érintése és a csókja, a szenvedélye. Úgy szeretett engem tegnap este, mint ahogyan akartam, és úgy szeretem őt, ahogyan már régóta akartam szeretni. Rátaláltam és soha többé nem akarom elengedni.

A boldogság tényleg akkor talál rád, mikor a legkevésbé számítasz rá.

 

Rátalálni a helyes útra. Ezt szeretném most. Megint túlvagyok egy hihetetlen estén. Egy olyan estén, amilyen estében még sosem volt pasival részem. Istenem minden úgy alakult, ahogyan kellett. Mintha csak minden gondolatomat kitalálta volna, mintha képes lenne rá, hogy olvasson a gondolataim között. Olyan dolgokat szeret, amit én is, és nem tudhatta, hogy én szeretem. Olyan zenét hallgattunk, amit még soha senkivel nem hallgattam. És olyan igazi, de igazi szenvedély uralta az egész szombat estét. Máskor is előfordult már, hogy nagyon jól éreztem magam egy pasi társaságában, de ez egyikhez sem volt hasonlítható. Szó szerint hihetetlen volt az egész. A vacsora, a bor, a film, a zene, a jelenléte és a csók. A csók, amikor hozzámhajolt és csillogtak a szemei, a szenvedély amit átadott nekem a csókján keresztül. Akkor megszűnt minden. A régi szerelem, a külvilág, a zene, minden. Csak ő volt és én. Mintha csak mi ketten lettünk volna ezen a világon. Akartam őt, akartam a lelkét, a testét, mindent, ami ő. Ölelni akartam, és csókolni, és soha el nem ereszteni. Nem értem, hogy hogyan történhetett mindez, mindez egy pillanat alatt, egy este alatt. De életem egyik legszebb estéje volt, amire mindig szenvedéllyel fogok emlékezni. Mert áradt belőle a szenvedély. Az ami nekem nagyon fontos és elengedhetetlen egy pasiban. Tudja mit akar, és mellette olyan szíve és lelke van, ami csak egy igazi szerelmes főhösnél létezik. Egy este olyan közel került hozzám a lelke, ami másnak hónapokba, hetekbe telt. Azt éreztem ő a lelkem másik fele. Olyan érzéseket tudott belőlem felszínre hozni, ami nagyon kevés férfinek sikerült, vagy nem is sikerült mind idáig. Elváltunk egymástól, mert el kellett, mindketten úgy láttuk így a helyes. Reggel mikor felébredtem azt hittem csak álmodtam. És ráeszméltem, hogy nem álmodtam, ez megtörtént. És kicsit kétségbeestem. Tehetetlenné váltam. A sok "hihetetlenség" ellenére mégis megtorpanntam. Valami mégis visszatart. Valami, amit nem tudok megmagyarázni. Kicsit leülepedvén az érzések, a hév bennem. Előhozott valamit. Valami belső hang mégis visszatart, valami megérzés talán? Nem tudom mi ez? Amíg erre választ  nem kapok egyszerűen nem tudok őszintén rátalálni a helyes útra.

"......körülölel a fény és a zaj,
Nem is bánom, ha mást nem akar.
Mert olyan jó, hogy vagy te nekem,
Minden rendben, mert védesz engem.
És már nem bánt a szó,
Itt a szívemben régen,
Ami nem kimondható,
Mert vár a holnapom, megmutathatom
Mindazt, ami jó.
......csak te lehetsz az, veled olvad a jég,
Csak te vagy az, aki ha közelebb lép,
Akkor már nem jön álom a szememre,
Mi juthatna ilyenkor az eszembe,
Csak te lehetsz az, veled olvad a jég,
Csak te vagy az, aki a szívemben ég.
Egy rövid üzenet az asztalon,
Írod, hogy sietsz, és hogy szeretsz még nagyon.
Ha jön a holnap, itt leszek még,
Bárhol jártam, csak rád vártam.
Mindig új vagy és mindig más,
De nekem bejön ez a változás,

Nem is tudod, ki vagy te nekem,
Már minden rendben, mert védessz engem...."



 

:) ezt hallgattuk. Szóval egy hihetetlen este volt. Egy újabb találkozásról volt szó, egy másik kedves, régi ismerőssel. Tele voltam kérdéssel és kétséggel mikor elindultam, kicsit teszetoszásztam is az indulással. Ám amilyen bizonytalan voltam, olyan kellemes meglepetésben volt részem.Ritka az, amikor az ember olyan emberbe botlik bele, aki szinte teljesen úgy gondolkodik, mint ő, vagy legalábbis nagyon hasonlóképpen. Ezt nem gondoltam volna, nagyon kellemesen csalódtam. Megismertem egy olyan mély és őszinte érzésű srácot, ami nagyon kuriózum, mert az ő korában sok fiatalembernek az számít, milyen kocsija van, mennyire dekoratív a barátnője... és még sorolhatnám a sok "fontos" földi felszínes fantasztikumot. Neki nem ez számít. Megjelent a maga egyszerűségével, az őszinteségével, és árasztotta magából a pozitív érzéseket,és mind emelett el tudtam rugaszkodni a földtől, amire vágytam már rég. Jól esett, jól esett, hogy van ilyen ember, aki előtt szinte már az első pillanattól érzed, hogy önmagad lehetsz. Akinek fontosabb egy jó könyv, egy jó zene, mint beülni a kocsiba és furikázni csini barátnőjével, aki éppen a soros, ha szerencséje van.

Megírtam kicsiny könyvemet és tartogatom, tartogatom. Egyszerűen várom a pillanatot, mikor odaadhatom L-nek, mert nem bírom, egyszerűen egyre nehezebb a közelében. Nem gondoltam, hogy egyszer még várom a napot, hogy végre ne lássam, hogy véletlen se fussak vele össze a folyosón. Annyi kedves embert ismertem meg,és annyira szeretnék mást magamhoz közel engedni, és mikor megtenném, mindig kisértesz.

Talán most érzem, hogy elég volt, és talán most érzem először azt, hogy tehetsz bármit fel sem érsz arra a szintre soha, amire én vágyom. Vidd Életem könyvét, és vigyél el mindent, a tiéd lehet. Nekem talán nem is kell. És vidd el, ami a legfontosabb a: Talánt. Engedj el kérlek...........had menjek.

Had menjek, mert Veled boldog sosem lehetek......

 

 

 

" Ha beleolvasnál életem könyvébe, láthatnál lapokat kitépve"

Kihagytam pár sort.

Tegnap elővettem féltett, kicsiny, gyönyörű, szívecskés könyvemet. Egy különleges dolognak, élménynek tartogattam. És tegnap tudtam mi lesz az a különleges dolog. Miért értelme rakosgatnom? Csak tovább sárgulnak a lapjai. Amikor kinyitottam, egy kedves dolgot olvastam a könyv első lapján: " A legjobb barátnőmnek" Teljesen elfelejtettem. Azonnal írtam neki egy sms-t, és kértem bocsásson meg, és lám, azonnal felhívott. Azt hiszem még helyre lehet dolgozni, bár tudom sosem lesz a régi. Ma már tudom, mi nagyon különbözünk, de valahol mégsem. Ha csak én akarom, hogy működjön, akkor nem kell, nem akarom erőltetni. Visszatérve kicsi piros, szíves könyvre. Úgy döntöttem leírom mindazon érzést, márha le lehet, amit Te váltottál ki belőlem. A szerelememet irántad, a pillantásokat, az érintéseket mindent.... Nem tudom miért, de le akarom írni, talán mert ki akarom magamból írni ezeket az érzéseket, hátha ez által belőlem távoznak és nem tudom őket felidézni többé . Lehet van dolgunk egymással, vagy így, vagy úgy. Mint már mondtam, nem tudom mi van a Nagy forgatókönyvben. Elkezdtem írni, annyira írtam, hogy már a végére szinte olvashatatlan volt. De miért siettem vele ennyire? Hova ez a nagy rohanás? Ezt nem tudom. Talán szeretném, ha egyszer elolvasnád, beleolvasnál, egyszer, nem most, később. Talán akkor megértesz. Míg nem érzel ilyet, addig nem tudsz. Addig hátha megtapasztalod. És elég érett leszel hozzá, hogy megértsd. De nem a gyötrelmet, nem a fájdalmat, nem a csalódást a sorokban, hanem a szépet. A forró pillantást, az érintést, az ölelést......... Akkor talán tudni fogod, de lehet akkor sem. Legyen ez a könyv, Életem könyve. Életemé, aki, akkor voltál. A minden...... és, ha beleolvasnál életem könyvébe,írhatnál az oldalak szélére, ...magamban eddig hibába kerestelek,...magamban mindent elmondtam neked.."

Igen, bármily fura is, beszéljünk kicsit a halálról. Napokban történt egy tragédia, ami nagyon megérintett. Három fiatalról van szó, akik közül csak egyikőjük folytathatja tovább az életet. Hármójuk közül kettőt ismertem, az egyiket főként, hisz évekig osztálytársak voltunk, és ő volt a "szerencsés". Az egyik srác aki sajnos meghalt, annak a srácnak volt a legjobb barátja, akivel nemrég randiztam. Tegnap reggel mikor felébredtem ők jutottak eszembe. Eszembe jutott Balázs arca, mikor játszott, mikor még fogalma sem volt róla mit tartogat számára a sors. És eszembe jutott barátja, kivel randink volt. Mi lehet vele, mit érezhet most....Arra gondoltam, mégha nem is jöttünk össze, de írok egy sms-t, de aztán arra gondoltam, nem tudhatom mi játszódik le benne most, lehet jól esne, de lehet, hogy még nagyobb fájdalmat okoznék neki, úgyhogy inkább kimaradok belőle, egy gyertyát gyújtok és így érzek vele együtt. Iszonyat. Pontosan tudom milyen érzés egy élettel teli, erős, és tervekkel teli fiatalembert elveszíteni........Magam a halállal úgy vagyok, hogy az adott percben fel sem fogom mi történt, hanem hónapokkal később, és helyzetemben évekkel később jelentkezik a hiány, a fájdalom, a kétségbeesés és a düh. A düh az életre, és a harag, amiért jön a kérdés, hogy " Miért pont ő?" Mit ártott? Mit vétett? Előtte volt az élet! Annyi olyan ember mászkál az utcán, aki csak rombol, romokban áll utánna minden. Helyek és emberek. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy azért veszi el Isten a jókat, mert a rosszakkal már tele van a Pokol, és nála üres szinte a Menyország, és az Ördögnek sem kell már több rossz. Felfoghatatlan számomra, ami történt és könnybe lábad szemem. Mit érezhet az édesanyja, a testvére, a barátai, ....mind akik őt szerették, és akiknek ő fontos volt. Tudom és hiszem azt, hogy az ember élete a halállal nem szűnik meg, mert mindaddig él, amíg csak emlékeznek rá. Az én saját fájdalmam is enyhül kicsit, ha arra gondolok, hátha most Ő jó helyen van, és boldog, boldog úgyis, hogy nem földi élete van, és a terveit nem itt valósította meg. És megnyugszom mikor arra gondolok, hogy együtt lehet azokkal, akiket szintén szerettem és nincsenek már velem. És boldog, és sokkal nagyobb boldogságban van része, mint a földi életben lehetett. Nagyon hiányzik, néha olyan nagy szükségem volna rá....Egyszer már írtam a blogomban róla. Egyre többször gondolok Rá. Hülyén hangzik, de úgy érzem mikor boldogtalan vagyok és bánt valami, velem van. Meghallgatom a kedvenc együttesét, és az utolsó albumot, ami még neki is megvolt és a kedvenc számunkat........... Ez a dal mindig neki szól....mert ahogy már írtam " Semmi sem számít".....

Tényleg. Használjunk ki hát minden percet, és tényleg nincs értelme a kedvenc parfümöt tartogatni valami neves alkalomra, mert minden alkalom ha fújok magamra különleges...Amikor felbontottam a rég féltett boromat, és egy baráttal ittuk meg az is igenis különleges alkalom volt.....Minden alkalom különleges, amit úgy élünk, hogy örömmel telik és boldogok voltunk... Sosem tudjuk melyik lesz az utolsó különleges alkalom........

Nem tudom mi van velem... jöhetne a szerelem.....

Most ez a régi nóta jutott eszembe. Iszonyat vágyom a szerelemre, és lehet nem is valakire, hanem az érzésre. Hogy átjárjon, hogy magával ragadjon, hogy elsöpörjön mindent a föld színéről......... Túl vagyok egy szerencsétlen randin, nem ilyen végkifejletre számítottam, és ez kicsit magam alát tett megint. Akkor, abban a percben mikor közölte velem a döntést, egy hülye kifogással, hát valami hihetetlen rossz érzés kerített hatalmába. A düh, a kétségbeesés, a csalódottság, a miértek. És az volt a legrosszabb, hogy nem ordíthattam egyet, nem üvölthettem, hogy b......meg! Sms-ben elmondani mit érzel nem lehet. De megint ott voltak ők ketten, és nekik elmondhattam, és valamilyen formában ez megkönnyebbülést jelentett. Azt hittem jön egy lehetőség, hogy ki tudjak ugorni ebből a rossz állapotból, és meg tudok kicsit szabadulni az esti magányomtól, de hát sorry..... a csalódások edzik meg az embert. Majd jön másik. Szakadt az eső, dörgött az ég, és közöttünk is feszült volt kicsit a légkör, mint a kinti időjárásban. Lehet nem volt véletlen, ennek így kellett történnie, és az égiek is jelezték, hogy "EEE! Ez nem a ti pillanatotok! Titeket nem egymásnak rendeltünk!" Nincs kit hibáztatni, számtalan ember, számtalan sikertelen randin van túl. De legalább volt, nekem legalább volt randim! Van akinek még ez sem adatik meg! :-) Ha legalább elhívtak randira ez már nem is olyan rossz jel. Most teszek a dolog végére egy nagy pontot. Egy jó nagyot, hogy megkezdődhessen egy újabb mondat. És e mondat által egy újabb kis fejezet életemben...

Tiszta lappal indulok neki a dolgoknak. Kezdem lelkem fiókjaiba rendszer szerint elrendezni az érzéseket. Mintha kezdene minden odabenn a helyére kerülni. Most valahogy úgy érzem, hogy nyugi van. Kezd valami nyugalom megint elárasztani. Nem is értem sokszor miért vagyok úgy oda. De jobban szeretem az úgymond " Jobb félni, mint megijedni" készültséget. Sokmindent tapasztaltam az elmúlt időszakban, és igazából nincs  miért aggódnom. Tényleg hiszek a sorsban és tényleg úgy kell lennie a dolgoknak a történéseknek, ahogyan azok meg vannak írva. Mikor hónapokkal ezelőtt olvastam az éves horoszkópomat, akkor még mosolyogtam rajta, mikor azt írta, hogy valaki feltűnik a múltból és nagyon jó dolgokat tartogat ez a találkozás számomra. Nem igazán hittem benne akkor. De talán valóban nem véletlen, hogy valaki tényleg feltűnt most a múltból, anélkül, hogy én rendeztem volna így, hogy tudtam "mi vár rám". Teljesen véletlen történt az egész, az" én tudtom nélkül". És most valóban érlelődik a találkozás lehetősége, és tényleg még inkább hiszek a sorsban, hogy talán valóban nincsenek véletlenek......

Igen, ez a szó az, amitől sokan rettegnek, és néha én is. Bár úgy érzem azért egyre jobban tudom kezelni. Az élet és az élet adta csalódások megtanítják az embert, hogy inkább jobb egyedül, mint egy rossz kapcsolatban, és az úgynevezett "társas magányban élni". Nekem ebből elegem volt, évekig ebben élni. Boldogtalanul, magányosan, célok nélkül egy már rég kihűlt kapcsolatban. Az emberek többsége úgy van a dologgal, hogy fél a magánytól és inkább belemenekül egy kapcsolatba. Én nem. Akkor inkább legyek egyedül. Bár borzasztó olykor, főleg esténként, meg amikor dörög az ég, és villámlik, olyan jó lenne odabújni valakihez, a szerelmemhez...... De nem adom fel.

Kezd felnyílni a szemem, és kezdek talán arra az útra lépni, hogy aki megdobogtatja a szívem, az nagyon nem hozzám való. És lelépjek végre arról az útról, amiről azt gondoltam, hogy hozzá vezet. Egy olyan pasi, aki arra sem veszi a fáradtságot, hogy miután megvallod az érzéseidet reagáljon rá valamit...hát....akkor lehet inkább: köszi nem. Akkor inkább a magány. Van amikor arra gondolok, hogy 25 múltam és nincs pasim, és ha így marad ez az állapot, lehet nem is lesz. Másrészt meg ha kimozdulok, attól rettegek néha, úristen, nehogy leszólítson valaki. De hál az égnek ez nagyon ritkán fordul elő. :-) Mármint mindkettő. Az is, hogy leszólítsanak, és maga a gondolat is. Nem hinném, hogy nagyok az elvárásaim, csak szeretnék valóban hozzám valót. Nincs szükségem felszínes kapcsolatokra. Olyan aki nem bizserget meg, aki iránt nem érzek vonzódást, és nem érzem, hogy hű de a nyakába tudnék ugrani, akkor inkább hagyjuk a dolgot. A szerelem nem rendelésre jön, de ha nincs vonzalom, akkor miből lenne szerelem? Kell a társ, de kell a szerelem is. Még ha társ van is, de nincs szerelem, akkor mit ér a kapcsolat? Ha már nincs odaadás, önzetlenség, vágy akkor mit ér az egész? Kis naiv még hiszem azt, hogy van nagy szerelem, és hiszem, hogy mindenkinek valahol van egy mellé rendelt társa. A kapcsolatban is kell kicsit a magány, de én jobban szeretném, ha esténként inkább hozzábújhatnék valakihez, és átölelne...........

 

A bejegyzés címével tudnám jellemezni most azt, amit most érzek. Tegnap este előtörtek belőlem, azt hiszem sikerült Számára is végre érthetően elmagyaráznom, és meg kell mondjam nagyon megkönnyebbültem. Nyomasztott az sms, de most hogy megírtam neki egy e-mailben mi az, mit érzek, és hogy tisztában legyen azzal, hogy nem terhelni akarom az érzéseimmel, csak tudatni vele, hogy nem kell, hogy szeressen, csak ha szüksége van rám, engedje, hogy segítsek. Mindenki életében adódik olyan helyzet, amikor olyan dolgok sorozata éri, amit egy idő után már nem tud egyedül feldolgozni, és ilyenkor nagyon nagy segítséget jelent egy barát, vagy ha az nincs, egy szakember. Hordozzuk magunkban a fájdalmat, a gyötrelmeket, és felvesszük az álarcot, hogy ne láthassák azt, amit valóban érzünk, hogy ezáltal ne érjenek bennünket újabb fájdalmak, az által, ha a többit kimutatjuk. Az emberi érzelmek a világmindenség legérdekesebb és legfurcsább dolgainak egyike. Mindannyian mások vagyunk, de alapjában véve az ember társas lény, mindenhogy. A munkában, otthon, a sportban..... Valaki szeret egyedül dolgozni, van aki szeret magányosan élni, van aki olyan sportágat választ, amit egyedül is lehet csinálni, de kutatások is bebizonyították, hogy a magányos emberek rövidebb ideig élnek, több betegség támadja meg őket, és hát ami a legfontosabb: boldogtalanabbak. Persze kivétel erősíti a szabályt. A magány is egy olyan fogalom, amitől sokan rettegnek. Én is rettegtem, de mikor rájöttem, hogy azóta, hogy nincs párom megtaláltam önmagam, bocsánat: sokkal boldogabb az életem! A magánnyal meg kell tanulni együtt élni, nem megszokni kell, csak tudni kell kezelni. Nem feltétlenül az jelenti a boldogságot, hogy van párod. Az ember nem mindig hoz jó döntéseket, és van aki hajlamos rossz döntések sorozatát meghozni, mert nincs tisztában önmagával, és nincs akire igazán támaszkodhat, aki segíthet egy-egy döntés meghozatalában, csupán csak azzal, hogy elmondja a saját véleményét, és esetleg kívülálló a dolgokban. Szóval én felajánlottam neki a segítségemet, nem kérek tőle szerelmet, mert annál őszintébben és tisztábbak az érzéseim iránta, mint hogy megfojtsam a szeretetemmel. Azt hiszem neki most elsősorban egy baráti kézre van szüksége, egy támaszra, egy lelki támaszra és nem bonyolult szerelmi kalandokra. Másrészt azon is eltűnődtem, hogy valóban kell-e ez nekem? Ezt akarom én? Egy újabb terhet a nyakamba venni, mikor nekem is néha összecsapnak a fejem felett a hullámok? Volt egy nagyon rossz pont az életemben, és ezen bár egy kis segítséggel, mert nekem sem ment teljesen egyedül, túljutottam, megtanultam önmagamat szeretni, és a világot, és úgy érzem végre önmagamra találtam. Rájöttem, hogy mi a boldogság, az a fajta tiszta érzés, amikor csak ülsz, behunyod szemed és mintha a mély levegővételen át, magadba szívnád....... Isteni érzés! Én megtapasztaltam, és nagyon sajnálom őt, hogy ő lehet nem tudja milyen ez... Mióta tudom milyen érzés a boldogság, azóta könnyebben kezelem a dolgokat, elborulnak az agyamban a nehéz a gondolatok, felháborít néha az élet, de ha megnyugszom és behunyom a szemem, és valami szépre gondolok, máris másként tűnnek fel a szememben a dolgok.

Mióta igazán megtapasztaltam ezt az érzést, azóta azt szeretném, hogy ő is érezze ezt, tanulja meg magába szívni a szeretet, a boldogságot, amikor reggel felkel és belenéz a tükörbe ne egy álmos arcot lásson, hanem azt, hogy megint egy új nap van, és istenem ez milyen ajándék és igenis jó, hogy élek!

 

 

Hát igen, az életem egy totális zűrzavar! Néha úgy pörögnek az események, hogy úgy érzem elsodornak, és én meg nem tudom sokszor mi is történik velem. Mikor kicsit megpróbálom magam jól érezni, akkor abból néha problémák származnak. Tegnap is ez történt, de az a baj, hogy hiába próbálom az alkoholra fogni nem az volt a hibás. Tökéletes tudtam mit csinálok, és az igazi tudatélmény, hogy következményei lehetnek, csak reggel jelentkezett nálam. " Ő" megint képben volt, és isteni véletlen furcsán kedves "árnyékával" éppen össze találtak veszni, mikor hívtuk, hogy vigyen minket haza. Meg kell mondjam nem igazán díjaztam az ötletet, de éreztem, hogy "ma este nincs vele!". Jó megérzés volt. Ketten maradtunk a kocsiban és láttam, láttam rajta, hogy valami nagy baj van. Kicsit féltem rákérdezni, mert valahol tudtam a választ. És hát igen a megérzés jó volt: Összevesztek, és ahogy én láttam, lehet végleg. Fel akartam hozni a mi kettőnk dolgát, de láttam, hogy most ez nem az a pillanat, hibába vagyunk ketten. Sokszor dühös vagyok rá, és néha meg tudnám folytani, mert annyira szétszórt, és figyelmetlen, de tegnap éjszaka ugyanaz a srác volt, akivel régen beszéltem, és iszonyatosan megsajnáltam. Amikor azt mondja elege van életből, elege van mindenből, hogy az ő élete egy romhalmaz, és nincs miért élnie........és akkor előjöttek belőlem az indulatok, kis híján ráordítottam, hogy mindjárt felpofozlak, hogy mondhatsz ilyet! Az utóbbi meg is történt, maximálisan próbáltam "vigasztalni", de ez a magas fokú életuntság, ez az értelmetlen élet érzése megdöbbentett és tudtam, hogy most jobb lesz, ha hagyom.

Azt mondta nézzek az álarc mögé. Nem! Én nem nézek az álarc mögé, mert tegnap éjjel ugyanaz a srác volt, akit tudtam, hogy e mögött az álarc mögött létezik

Legszívesebben megöleltem volna, és kiabáltam volna, hogy "Értsd meg végre: Szeretlek", és hát miért ne, megint hibát követtem el. Ő elment, és én tétován ültem ágyamon, kezemben a telefon, és úgy jártak rajta az ujjaim, hogy magam sem értem, mintha maguktól tették volna, és csak ennyit tudtam írni: Te boldogtalan vagy, én pedig úgy szeretlek téged, mint még soha senkit ..........

                  

Mindannyian egyszárnyu angyalok vagyunk. Csak ugy tudunk
röpülni, hogy átkaroljuk egymást.
/:Luciano Di Creschenzo:/

 

Mi a szerelem?
A szerelem a képzelet játéka.

A szerelem õrült vágy
a mindenségre, a végtelenre,
amit egy másik halandóban
megtalálni vélünk és magunkba zárunk:
ábrándosan, rajongva, féktelenül, vadul
- s úgy hisszük - mindörökre...

 

Miért van az, hogy a legkevésbé eredeti mondatot akarja mindenki hallani? A szeretlek már megszámlálhatatlanul sokszor elhangzott, mégis, amikor kimondjuk, olyanok vagyunk, mint az ősember, aki talált egy szót, és imádattal kezdi tisztelni.

(Jeanette Winterson )

 

Mondd, mi a szerelem? Két lélek, egy gondolat; két szív, egy dobbanás.

(Halm )

 

Szerelmesnek lenni annyi, mint épp ésszel őrjöngeni.

(Ovidius )

A szeretet hiányát az ember soha nem pótolhatja; ám a szeretet minden mást pótol.
(P. Matteo)

 

 

Az igazi szeretet próbája egyedül az, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt.
(Pilinszky János)

 

A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain.
(Victor Hugo)

Ma megint egy sivár nap volt. Tényleg. Mindig minden ugyanolyan. Unom. Unom az egészet. Pedig nem vágyok nagy dolgokra. Sem karrierre, sem pénzre, sem kocsira, sem kacsa lábon forgó palotára, fényűzésre, csak egyre. Boldog, kiegyensúlyozott családi életre. Keressek annyit, hogy normálisan meg tudjak élni, évente egyszer el tudjak menni kikapcsolódni, az isten háta mögé, ahol mindenki békén hagy, és megszűnt minden. Nincs telefon, kevés ember van, csak madarak vannak és fák, és erdei állatok és azok akiket szeretek. Az civilizáció egyik legnagyobb átka. Valami nagyon hiányzik az életemből. Úgy érzem sikerült két igaz barátot szereznem, ami az elmúlt egy év egyik legnagyobb boldogsága számomra. Csak a szerelemben vagyok szerencsétlen. Az az egy nem akar összejönni. "Ő" már megint színen van életemben, megint kísért, mint egy rossz kísértet. Mindig fel-fel dob valamit, el-el ejt valamit, és ezzel tud az őrületbe kergetni. Annyira akarom őt sokszor, hogy már ez néha beteges. Vagy ez a szerelem? Megint úgy érzem, hogy akarom őt, és mindegy milyen formában. Egyetlen morzsájával is beérném a dolognak. Csak attól félek, hogy a lelkem utána még inkább sajogna. Pedig kezdett nőni a csigaház, de még nem elég kemény, nem elég szilárd. Olyan ő az én csigaházamnak mint a sósav. Mar és olyan nyomot hagy, hogy a helye mindig megmarad.

Nem is tudom, hogyan kezdjem. Meg kell mondjam, a mai napom elég rossz, hogy csúnyán fogalmazzak elég szar volt. Mindaddig nem volt semmi bajom, míg meg nem láttam őt. A látványa, a viselkedése, a puszta léte csupán már magában felbosszantott. Az álszentsége, az az ízléstelen viselkedés, amit produkál...........nagyon kihozott a sodromból. Sikerült miatta egy-két embernek igen kellemetlen hangulatot varázsolnom a mai napjába. Amit nagyon sajnálok, de nem tehetek róla, nagyon fel tud bosszantani. Ilyenkor mikor ezt érzem fogalmam sincs, hogy miért akarom őt. Nem értem magam. Hogyan akarhatom őt, valóban akarom egyáltalán? Lehet elég lenne csak egyszer megkapnom és már nem is volna oly érdekes számomra? Átmentem valami nőnemű "férficsábászba"? Hülyén hangzik. De ha belegondolok, és alaposan végiggondolom a dolgokat, nem hiszem, hogy olyan tipúsú férfi lehet, akivel le tudnám élni az életem, nekem pedig már a pár hónapos, és egyoldalú kapcsolatokból elegem van. Volt valami, valami ami nagyon megfogott benne, és nagyon könnyen bedőltem neki. Na nem úgy, (azt azért már mégsem!), hanem hogy volt köztünk valami a levegőben, és bosszant az egész. Nem az, hogy nem lett az enyém, hanem ahogyan játszik az emberek érzéseivel, és ha ő visszakapja az élettől, még őt kell, hogy sajnálja mindenki, mert "Olyan rendes gyerek!" Azt hiszem be kell látnom végleg, egyszer s mindenkorra: nem hozzám való, s talán tényleg jobbat érdemlek. Van még valami. Furcsa helyzetet produkált Élet. Sokáig úgy éreztem ő az, igen ő lesz az igazi! És Élet nem így rendezte (vagy ki tudja mi van a forgatókönyvben). Bekerült a forgatókönyvből Életembe egy valaki. Egy olyan férfi, akiről azt hittem, hogy soha nem tudja megérinteni a lelkem. És "Vele" ellentétbe, nagyon is megérintette a lelkem. Nagyon is olyan természet, akivel igen, igen el tudnám képzelni az életem. És nem félek most kimondani ezt. És lehet Élet megint újrarendezi a darabot. Nem ismerem a szereposztást. Egyet tudok most biztosan, és ezt sajnálom a legjobban és azt hiszem ez fáj nekem most a legjobban: nem vagyok szerelmes. És ez bosszant engem igazán. Követtem már el azt a hibát, hogy összejöttem valakivel, mert nagyon hasonlítottunk, és azt hittem társam lehet, de rájöttem, nincs szenvedély, és gyorsan elmúlt a szerelem, mert annak hittem, de ma már tudom, akkor sem voltam igazán szerelmes. Azt hiszem kétszer, életemben idáig kétszer voltam igazán szerelmes. Mert mindkét embert soha nem tudom elfelejteni. Mai napig kísért mindkét szerelem. Az ember életében több szerelmet átél, és minden szerelem más. És azt hiszem az az igazi szerelem, mikor évek múlva visszaemlékezve is görcsbe rándul a gyomrod, libabőrös leszel, és összeszorul a szíved. De igazából mi kell a boldogsághoz? Szerelem? Azt hiszem talán kezdem megtapasztalni mi a boldogság. Az a boldogság, amikor az ember lelke kitárulkozik, és csak a szépet látja, és igen látja, hallja, de nem a testi szemével, hanem lelke szemével. Amikor énekelnek a madarak, és ülsz a teraszon, kávédat iszod, és csak hallgatod őket, kávéd közben elhűl. És csak hallgatod, hallgatod, és melegség önt el. Mintha egy teljesen más világ nyílna meg az ember előtt. Amikor észreveszed, hogy ez tegnap még bimbó volt, ma meg már csodaszép virág lett belőle! És a méhek döngicsélnek körülötte, úgy mint az ember körül, mikor ezt érzi, megnyílik és a boldogság vonzza a többi embert is, mint a virágpor a méheket. De mit akarok én? Szerelmet vagy boldogságot?

Hát akkor mi is a boldogság? Ha szerelmes vagy mitől vagy boldog? Attól, hogy egy olyan pasi a párod, akit minden nő megbámul, mert olyan jól néz ki? Sok pénze van? Jó kocsija van? Jó mocija van? Jól sportol? Mindenben profi? Vagy talán mert okos? Vagy mert kék a szeme? Vagy mert állati helyes? Nem, nem az a boldogság! Ez nem boldogság, ez külcsín. A külső, azt amit meglátsz, meglátsz a testi szemeiddel. Mert lehet mindez megvan egy pasiban, de a lelke, a személyisége? Azzal mi lesz? Ez a helyes pasi, figyelmes veled? Gondol rád? Megölel, ha félsz? És megölel, mert csak meg akar ölelni és mert jól esik neki? Meglep téged? Örömet okoz? Odafigyel rád? Mármint odafigyel az érzéseidre? Meghallgat téged? Egy szóval látja ő is mi van benned? Vagy ő is csak azt lájta, amit testi szemeivel látni akar? És az orránál tovább már nem?

Talán az a boldogság, mikor olyat érzel, mikor vele vagy, mint amikor kávédat iszod és az elhűl az asztalon.............

Igen, így nevezném ami most bennem, az egész testemen-lelkemen megy át: Érzelmi tornádó. Szép lassan kialakul, észre sem veszed, aztán akkora erővel jön és söpör végig, mint egy igazi tornádó. Furcsa érzések, és furcsa gondolatok kavarognak bennem. Mindenről. Emberekről, ismerősökről, barátságról és hát igen, a pasikról. Ma mondta egy ismerősöm, hogy az ő idejében még olyan könnyen, ment az ismerkedés, és hát igen, azt kell mondjam igaza volt. Ma ahogy végiglapoztam brahiból egy társkereső oldal lapját, és a számomra választott kritériumok alapján a közel 300 pasiból, hát szégyen nem szégyen hármat találtam, akivel így első ránézésre el mernék menni randizni. Nem kevés ez egy kicsit? 300-ból három? HMM...........

Azt hiszem, egyre inkább, hogy magasra tettem a lécet. Annyira vágyom a szeretetre, arra, hogy szeressenek, és annyira el vagyok magammal foglalva, hogy észre sem veszem milyen emberek, érzések mellett megyek el. Teljesen agyonbonyolítom az életet, az érzelmeket. Hogy nehezen megy az ismerkedés? Egy fenét menne az nehezen, csak nem kellene agyonbonyolítani. Van a férfi van a nő. Egymásnak vannak teremtve, de miért van az, hogy annyi magányos pasi és magányos nő megy el a másik mellett? Miért nem jó az, aki a tenyerén hordozna bennünket, képes volna szíve minden melegével szeretni minket és mi, mint valami replást lökjük el magunktól? Szép mondhatom és lökve el ezzel a boldogságot. Számomra azért van ez így, mert szükségem volna a szenvedélyre, a tűzre, arra az isteni szikrára, ami akkor van két ember között, mikor ott van a szerelem parázsa, csak van akiknél lángra gyúl, van akik pedig eltapossák a szikrát, mint egy gyengélkedő tüzet.

Igen erről eszembe jut valaki, azt hiszem mi is eltapostuk a tüzet, és lehet a szó szoros értelmében, mikor kéz a kézben, egymáshoz érve táncoltunk. Ott rontottuk el? Vagy hol rontottuk el, rontottam, rontottad el? Megőrjít, hogy nem tudom az okát. Megőrjít a gondolat, hogy éreztem kezed melegét, ajkad az arcomon, a tekinteted, ahogyan rám néztél.......ahogyan akkor öleltél, és mint a mesében: felébredtem. Gyűlölni nem tudlak, mert nem is akarlak, szeretni nem tudlak, mert nem akarlak, csak akarlak. Mindegy hogyan, de igen akarlak. Szeretném ha felpofoznál, hogy felébredjek ebből, ami még néha most is hatalma alá kerít, hogy örökre el tudjalak engedni, és kezed olyan távol legyen tőlem, hogy soha többé ne tudjak visszanyúlni érte és belekapaszkodni. Kapaszkodni. Egy olyan kézbe, ami soha nem ölel meg, ami soha nem simogat, egy olyan kézbe és egy olyan szívbe kapaszkodni, ami soha nem tud szeretni és soha nem tud őszintén, mondom őszintén szeretni. Nincs életem miattad. Képtelen vagyok továbblépni, hogy legalább egyszer, egyszer az életben lennél férfi és mondanál valamit. Bármit, csak szólalj már meg végre! Szeretnék mást szeretni, ha te nem hagyod, mert a tűz a tiéd, amit addig másnak nem adhatok...........

 

 

Igen felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is akarok, mi is az életcélom? És, hát igen... sikerült magamnak igen komoly fejtörést okozni. De kár volt rajta gondolkodni.....Miért van az, hogy az élet kínál egy nagyon jó, lehet soha többet vissza nem térő lehetőséget és hanyat homlok menekülünk előle? Bezzeg amitől szenvedünk, és csak bánkódunk, és esszük a kefét miatta, az bezzeg nagyon kéne? Na kérem, igen ez baromi érdekes, erre szeretnék egy értelmes magyarázatot kapni. Nem tudom, valahogy megint hagytam, hogy élet kontrázzon, és megint sikerült összezavarnia. Pedig az egyik dolog, amit nagyon utálok az életben az a bizonytalanság. Feltettem hát a kérdést, hogy "Te! Most mi is van, hogy is van? Mit is akarsz?" És, mint mondani szokták felénk (:-))))Teljesen elbizonytalanodtam..............Vagy mégsem?...............Egyik percben tudom, mit akarok, a következőben, meg kézzel-lábbal tiltakozok ellene. Azt hiszem igaz a mondás erre a dologra is: Az idő mindenre gyógyír. Így lehet. Időt kell adnom magamnak, hogy letisztuljanak bennem a dolgok, hogy valóban mit is szeretnék, mert a terveim a céljaim nem egy-két hónapra szólnak és a döntéseimet is ez alapján akarom meghozni. És olyan lehetőséget és választ várok az élettől, ami úgymond "mindkettőnknek" megfelelő. Életnek és nekem is. Lehet a sorsom, sorsunk meg van írva, és meg kell mondjam, nagyon szeretném megtalálni ezt a forgatókönyvet...............

   

A szerelem rekviemje (Love's Requiem )

Zûrzavar gyötri szívünket
Türelmetlenül
Kimeríti a hitet, ami megvilágítja a sötétet
És megszabadít minket
A háborúnk láncaitól, és
a fájdalomtól, amit egykor úgy hívtunk:
Szerelem

A kétség mérge ejti rabul szellemünk
És vérzünk
Feladjuk a bizalmat, ami elvakított minket
És eltûnünk
A gyûlölet karmazsin szárnyai alatt
Ahol az elveszettek vannak biztonságban, amig nem szeretik egymást Újra

A sötétség szíve remény,
Hogy ott talállak téged
És ez a remény lesz
Szerelmünk rekviemje

Kétségbeesetten
Az öröm kígyójához imádkozunk
A kérdésekre megvan a válasz és próbálunk nem sírni
Amíg nem vagyunk biztosak abban, hogy a Szerelemért szenvedünk

Álmaink börtönében oly gyengék vagyunk
Az ígéret, ami megszegésre született
Még mindig kísérti álmainkat
És nem nyitjuk ki szemünket
Mert félünk, hogy ismét meghalnánk a szerelemért
 

A sötétség szíve remény,
Hogy ott talállak téged
És ez a remény lesz
Szerelmünk rekviemje

Ez az üdvözülés, amit keresünk, fog várni ránk ott,
A sötétség szívében, magányosan és ijedten
A halál ígéretével a szerelmünkre
A szerelmünkre

És most, hogy megszabadultunk
A mi édes szerelmünk láncaitól
Elvesztem - olyan elveszett vagyok

A sötétség szíve remény,
Hogy ott talállak téged
És ez a remény lesz
Szerelmünk rekviemje

Vegyél karjaidba
És énekeld nekem gyönyörû dalod

Ölelj, amíg eggyé nem válunk
És énekeld nekem gyönyörû dalod

Barátság. Az elmúlt napok esti gondolat menetét ez a fogalom körüljárása tette ki. Hogyan lehetne megfogalmazni, és igazából ki iránt lehet így érezni, és mikor lépünk túl ezen a határon? Két ember van kik igazán közel állnak lelkemhez és úgy érzem mind a két kapcsolat kezd széthullani, és romokban heverni. És ami a legjobban fáj, hogy mind a két esetben én vagyok a hibás. Nagyon nehezen nyílok meg az emberek felé, és nem feltétlenül jelent a barátaim számára ez bizalmatlanságot. Bízom bennük, hát hogyne bíznék máshogy nem is lehet barátságról beszélni. Na ez is egy alap. Bizalom.

Félek, hogy besavanyodom, lelketlen és önfejű leszek. Úristen! Mintha egy morgós öregasszony lennék, aki már minden borzalmat megélt az életben. És még hol vagyok én?.......Úgy érzem megbántok másokat, és pedig nem akaratattal teszem. Azt hiszem fáradt vagyok, fizikailag és szellemileg egyaránt. És sok esetben félreértik viselkedésem. Mikor jókedvem van, akkor sokszor olyan belső harcok dúlnak bennem, hogy felér egy drámával, máskor meg mikor rosszkedvem van - fogalmam sincs miért vagyok ilyen, mi lehet az oka.(?)

Iszanyatosan vágyom a szeretetre. És ez lehet minden baj okozója. És emiatt hibát hibára halmozok. Mindenhogy. Megbántom azt a két embert, akit mondhatom egyik legfontosabb pontjai az eddigi kicsi leélt életemnek. Szerelem-barátság, vagy szerelem kontra barátság?  Inkább úgy kéne fogalmazni élet kontra szerelem és élet kontra barátság. Nem mindegy. Igazán nem mindegy.Sajog a szívem, de nagyon. Élet megint akcióba lépett..........Rámkontrázik......folyamatosan.......és talán valóban igaz, hogy „A barátság egy lélek, amely két testben lakozik.” És mi a helyzet a szerelemmel?.................talán

"Nem az az igazi, akivel le tudnád élni az életed, hanem az, aki nélkül nem." ?

Csalódott vagyok. És nagyon fáj. A könnycsepp csak szemem sarkában van, de arra képtelen, hogy legördüljön, képtelen vagyok már megint sírni. Pedig nagyon fáj. A szívem majd megszakad. De nem fogom hagyni, hogy ez sűrűn előforduljon, hogy ez már megint előforduljon. Szép kis csigaházat kell a szívem köré vonnom, és csak az férhet át rajta, aki tudja hogyan tudja ezt a csigaházat úgy megpuhítani, hogy az ne sérüljön. Ne sérüljön soha, vagy ha sérül is, de olyan sebet nem hagy örökre, hogy az mindig meglátszódjon a csigaházon, elcsúfítva annak szépségét, az évgyűrűk alkotta vastagságát. Sajnálom, nagyon sajnálom, csak ez a két szó van mindig fülemben. De mintha meg sem akarnám hallani, amit a másik mondott. Csak ülök bambám, a meglepettségemmel. Úgy szerettem őt, és olyan közel éreztem magamhoz, és egy nagyot döfött belém. És megint csak a két szót hallom: "Nagyon sajnálom"

"Hogy helyre lehet-e hozni?"   ??? Nem tudom. És ha nem lehet, akkor lehet én mondom: " Sajnálom, nagyon sajnálom"

Ma itthon voltam és mondhatom "magányosan". Nagy magányomban azon gondolkodtam, hogy itt van az én kicsi testvérkém és most, hogy nincs itthon mennyire hiányzik. Sokszor veszekszünk, de mondhatom, hogy mi jó testvérek vagyunk. :-) A korkülönbség a javamra szól, de pont ez az ő szerencséje! :-) Én is mindig szerettem volna, ha lett volna egy bátyám, igen bátyám, és nem nővérem.

Felnőtt, kezd felnőni. Lassan ő is teljesen önálló lesz. Nem kell a kezét fogni, mikor reggel mentünk az oviba én suliba. Lassan magának vesz ruhát, mert vele képtelenség az ilyesmit megvenni (hülyeség) :-).  Lassan lehet másik városba megy majd tanulni, aztán lehet el is költözik. Ott lesz majd barátnője, leérettségizik, egyetemista lesz, diplomás ember. Munkába áll és ő is családot alapít. Istenem. És meg kell minden egyes alkalommal tanulni elengedni. Elengedni. Sokszor van úgy ez ember az életben, amikor szeret valakit, hogy igenis meg kell tanulni elengedni. Akkor is, ha szeret, akkor is, ha szeretik, akkor is, ha szeretett. Élőt és holtat egyaránt. Nagy fájdalom, de meg kell tanulni, igenis meg kell tanulni elengedni.........

Erről még eszembe jutott valaki, ....én szerettem... és meg kell tanulnom elengedni, mint ahogy el kell engedni a gyerek kezét, mikor óvodásból nagy kamasz lesz....

Olvastam mostanában egy-két hasznos és tanulságos dolgot. Az egyik egy könyv volt, a másik pedig egy netes oldalról származik. És igen elgondolkodtató volt.

Eltűnődtem, hogy szeretném, ha változna az életem. Eszembe jutottak a régi emlékek. És nagyon jó volt rájuk visszaemlékezni. Akkoriban nagyon sokat nevettem és azt csináltam, amit igazán szerettem. Kicsit félek, ha felvesznek az ehhez kapcsolódó suliba, mi lesz utána. (?) De ha jobban belegondolok az lesz a nekem való. Ezek a hétköznapok, amik sokszor magukkal sodornak teljesen leamortizálják az életem, önmagam. Nem akarok elveszni a süllyesztőben. Nem akarok beleolvadni a bürokráciába. (!)

Korábban féltem attól, ha a hőn áhitott hivatást csinálom nem lesz családom. Ma már megnézve egy két ismerős képét, akik ebben a szakmában dolgoznak már látom, hogy nem lehetetlen. :-) Nem feltétlenül csak ebben a "városban" találhatom meg a "számításomat". Szeretek itt élni, de ha a párom nem feltétlenül ide valósi, hát istenem. Párom, hát igenis nekem miért lehetne egy olyan párom, aki tényleg az én párom, a lelkem másik fele. ?Rájöttem, hogy kár a homokba dugni a fejem, másnak már gyereke van, na és? ! :-) Nyugi kislány még nem vagy elkésve semmivel! :-) Tudod: LÉGY POZITIV ÉS TANULJ MEG TOVÁBBLÉPNI! :-) Ja és: MOSOLYOGJ! :-)))))))

 

Élve eltemetve a szerelem által (Buried Alive By Love )

Megint a vereség terhe 
Nehezedik a vállamra
És a súly elviselhetetlen
Sírod ott van, ahol a szíved
Mondanom kellett volna neki
De egy szörnyû titok rejtõzött bennem

Sírni nem más, mint tudni, hogy élsz
De az én könnyfolyóm medre száraz
Sosem akartalak bolondítani, nem
De egy hideg szív halott szív
És úgy érzem, mintha a szerelem élve eltemetett volna

Ha meghalok mielõtt felébredek
Imádkozz, hogy senki ne vigye el a lelkem
Ha felébredek, mielõtt meghalok
Ments meg a mosolyoddal

Ha meghalok mielõtt felébredek
Imádkozz, hogy senki ne vigye el a lelkem
Ha felébredek, mielõtt meghalok
Ments meg a mosolyoddal

A hiábavalóság csókja lelki gyilkossággal áldott meg
És kielégíthetetlenül táplálta a háború isteneit
Otthonod ott van, ahol a sötét
Mondanom kellett volna neki
És elpusztíthatatlanul megöleltem a tüzet

Meghalni nem más, mint tudni, hogy élsz
És a vérfolyóm medre nem lesz száraz
Sosem akartalak elveszíteni, nem
De egy hideg szív halott szív
És úgy érzem, mintha a szerelem élve eltemetett volna

Ha meghalok mielõtt felébredek
Imádkozz, hogy senki ne vigye el a lelkem
Ha felébredek, mielõtt meghalok
Ments meg a mosolyoddal

Ha meghalok mielõtt felébredek
Imádkozz, hogy senki ne vigye el a lelkem
Ha felébredek, mielõtt meghalok
Ments meg a mosolyoddal

Oh, úgy tûnik, hogy sírni nem más, mint tudni, hogy élsz
És a könnyfolyóm kiszáradt
Sosem akartalak bolondítani, nem
De egy hideg szív halott szív
És egy elhagyott lélek eltávozott
Egy hideg szív halott szív
És úgy érzem, mintha a szerelem élve eltemetett volna

Ha meghalok mielõtt felébredek
Imádkozz, hogy senki ne vigye el a lelkem
Ha felébredek, mielõtt meghalok
Ments meg a mosolyoddal

Ha meghalok mielõtt felébredek
Imádkozz, hogy senki ne vigye el a lelkem
Ha felébredek, mielõtt meghalok
Ments meg a mosolyoddal

A szerelem élve eltemetett

Vannak olyan érzések, amiket az ember nem igazán tud megmagyarázni még saját magának sem. Most én is így érzek. Tipródom miatta már egy ideje, de tudom, hogy ez nem szerelem, hanem azért érzek így, mert nagyon várom már arra, hogy valaki tényleg nagyon szeressen, és én is így érezzek iránta.
Megtanultam, hogy nem szabad mások érzéseivel játszani, mert ugyanolyan fájó érzés nekem is.

Tegnap mondtam, én kedves kicsi "barátomnak", hogy ez kicsit nekem sok. Nagyon szeretek vele lenni és imádok vele dumálni, de ez néha kicsit már sok. Szeretem, ha itt van, de szerintem az embernek tudnia kell, hogy meddig "illik" maradni.

A barátság véleményem szerint nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindig a másik nyakán kell csüngni. Az a fontos, hogy megbízz a másikban és a szeretet és a segítségnyújtás oda-vissza, önzetlenül, feltételek nélkül működjön.

Sajnálom őt, félek, hogy tudtára adtam a dolgot és ezzel megbántottam, pedig nem ez volt a szándékom. Épp ellenkezőleg. Nem akarom őt elveszíteni, de ha emiatt megharagudott rám, akkor mi sosem voltunk barátok.