Nem tudom megint mi van velem, egyszerűen minden bajom van, de közben meg nincs is oka annak, hogy rossz kedvem legyen. Vagy lehet, hogy a lelkem mélyén mégiscsak valahol, és azért vagyok ilyen. Mindig történik valami olyan váratlan esemény, amire nem számít az ember és sokszor már nem merek semminek őszintén örülni, mert félek, hogy megint valahol kudarc fog érni. Azt hiszem nagyon lelankadt az önbizalmam. Nem vagyok elégedett sokmindennel. A környezettel, ahol lakom, az emberekkel, a munkámmal, és ami a legrosszabb saját magammal. Most ebben a szituációban talán jobb is, hogy nincs barátom. Bár annak a lehetősége is fent áll, hogy ha volna társam nem jutnának eszembe ilyen kusza gondolatok, mert ő kötné le a figyelmemet. Hm, talán lehet. Valami fura nyugtalanság van bennem, és nem tudom megmagyarázni, hogy mi ez, mert igazi olyan okot nem tudok, hiába keresek, ami okozhatja. Mintha valami készülődne, mintha valami történni akarna............. Tény, hogy elindult a környezetemben a változások sorozata, lehet, hogy valahol engem is személy szerint érinteni fog, vagy az élet valamely olyan területén, amire nem is számítok? Majd meglátjuk.............

Másik gondolat, ami nagyon foglalkoztat mostanában, hogy meddig kell az embernek tűrnie. Meddig kell elviselnie a megaláztatást, a megkülönböztetést és egyebek. Sokszor ott tartok, hogy elég volt és felállok az íróasztal mellől. Csak egy valami tart vissza minden egyes alkalommal. A három gracia. Imádom őket, az egyiket különösen. Valami történt vele az elmúlt napokban, nem tudom mi lehet, de biztos nagyon komoly, mert azóta nagyon más. Úgy szeretnék segíteni, de úgy látom nem tudok. Annyira magában hordozza a problémákat, és nemcsak az övét a másokét is. Nehezen nyílik meg, és nagyon bizalmatlan, mindenkivel és úgy érzem velem is. Ez azért nagyon rossz. Azt hiszem minden kapcsolat alapja a bizalom, én megszavaztam neki, de úgy érzem ő nem nekem. :-(

Biztosan nem szolgáltam rá. De talán, ha néha többet adna magából könnyebb lenne megértenem őt, akkor amikor ilyen szomorú. Nincs annál rosszabb, ha az ember szinte egyedül kell, hogy szembenézzen a problémákkal, bár néha úgy a legjobb, és úgy tudja magát túltenni rajta. De a magányos örlődésnek nemsok értelme van. Én beszélek? Mintha csak magamról beszélnék, én is ilyen vagyok, de ha elmondhatom valakinek mégha nem is tud segíteni, csak meghallgatott, már sokkal jobb.

Utálom a munkám. Egyre inkább elegem van belőle. Monoton, egyhangú és állandóan beléd taposnak. Mellette még túlfizetve sem vagy. Kell ez nekem? Minél előbb változtatni kell. A múltkor nagyon kivoltam, nagyon határeset, de aztán eszembe jutottak a lányok és mégis maradtam. De egyre inkább úgy érzem, hogy ezen változtatni kell, és olyan munkát kell találni, amit inkább az ember a hivatásának érez, és fel sem tűnik neki, hogy ez munka, hanem inkább, mintha a kedvenc hobbijával foglalkozna.

Esik. Már megint esik. Annyiból jó, hogy megint lehet dolgozni a gépen :-( , nincs ami csábítson a levegőre, még a madarak is elbújtak, és biztos vigyáznaka kicsikre. Hát igen kicsikre. Jó nekik, legalább van valaki, akit óvhatnak, dédelgethetnek. Sokszor esténként mikor lefekszem eszembe jut, ahogy fekszem az ágyban magányosan, hogy milyen jó volna, ha az ember kicsit odabújhatna valakihez, és csak megölelhetné, és máris szebb volna a világ. Minden szó nélkül, és kicsit megszűnne körülötte minden, és feledtetné a hétköznapok búját-baját. Olyan nagy kívánság ez? Eltűnödök azon, hogy lehet én kívánok sokat, nekem vannak fenntartásaim, és nagy kívánságaim. (?) Talán valahol létezik az az ember, akinek én vagyok a másik fele, a lelki társa. Talán valahol létezik egy olyan ember, aki csak rám vár. Kicsit szentimelista gondolat, de olyan jó vele eljátszani néha. És nem biztos, hogy feltétlenül lehetetlen. Tegnap olvastam az egyik netes oldalon, hogy találkozom ezzel a társsal hamarosan. És állítólag ott fog felbukkani, ahol a legkevésbé számítok rá. Hm? Érdekes. Csodák csak ritkán vannak, vagy talán nincsenek is.

 

 

Régóta nem írtam már, pedig sokminden történt. Egy kicsit összegyűlt bennem a múltkor sokminden. Eléggé padlóra kerültem. Csak ültem itthon és nem találtam a helyem. Valami úgy hiányzott. Vagy lehet valaki. Nem is tudom pontosan. Hiányzott az,hogy szeressenek, hogy szerethessek, hogy beszéljek valakivel, de közben mégsem mondhattam el bajomat mindenkinek. Van egy kedves srác, aki nagyon sokat törődik velem, néha már számomra nagyon kellemetlen, mert tudom nem tudom neki viszonozni, azt a sokmindent, ami tesz értem. Bárcsak az ember irányítani tudná az érzéseit. Akkor valóban sokminden máshogyan lenne. Megint felbukkant az életemben Ő. Megint összezavart. És tényleg jó lenne, ha az érzések úgy működnének, hogy az iránt érzünk, és azt szeretjük akit akarunk.
Tudom, hogy még szeretem Őt, és addig amíg el tud bizonytalanítani, addig sajnos ez lesz. Próbálok magamon erőt venni, és nem gondolni Rá, de sokszor esténként, sokszor..mindig eszembe jut, hogy milyen jó lenne most hozzá bújni, és úgy elaludni.....
Szeretem, pedig lehet meg sem érdemli....................

Van egy együttes és van egy dal, ami nagyon közel áll hozzám. Több ok miatt. Egyrészt, mert köt valakihez. Egy olyan valakihez, aki sajnos már nincs velem. És ez a dal, a legigazibb érzésekkel van teli, ami most rám és az életemre igazán jellemző. Semmi sem számít. Mint már írtam, sokminden történt velem mostanában. És a rossz dolgokat annyiból nem sajnálom, hogy még edzettebbé tettek. És ezek a dolgok segítettek nekem abban, hogy ráébredjek változtatnom kell az életemen. Alapjában véve ezeknek a rossz eseményeknek köszönhetem, hogy kezdem magam jól érezni a saját bőrömben. Kezdem végre megtaláni az igazi önmagam, azt az "én"-t, aki eddig is volt, csak mindig háttérbe szorult, mert háttérbe szorították, emberek és érzések. Féltem sokszor, hogy mi lesz, ha... De már nincs ha, csak én vagyok. Mindig őszinte voltam az emberekkel és lehet, hogy ez hiba. Én kis naiv azt hittem, hogy minden ember jó, és mindig csak jó tulajdonságot mertem feltételezni az emberekről. Igazi, nagy pofonok kellettek ahhoz, hogy ráébresszenek arra, "ébredj fel végre!". Fáradt vagyok, sokszor még nyugtalan, és elmélkedő, de jó úton vagyok. Jó úton vagyok, hogy végre boldog legyek. És nem feltétlenül egy társsal az oldalamon. Azt hiszem, ha addig amíg magamban nem vagyok biztos, addig amíg nem tudom saját magam elfogadni, addig nincs értelme egy komoly kapcsolatba belefogni. Hisz, hogyan tudnék egy másik embert önzetlenül elfogadni, addíg amíg nem tanulok meg igazán bízni. Igazán bízni valakiben, akire az életemet is rá merném bízni............

Találkoztam egy emberrel. Egy lánnyal. Egy olyan lánnyal, akinek fogalma sincs róla, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Ráébresztett jónéhány dologra. Eszméletlen sok közös tulajdonság van bennünk, azt hiszem erre mondják: rokonlelkek.

Ha beszélgetünk, mindig ki tudom a lelkem tárni. De még mindig nem igazán, nem annyira mint szeretném. Ehhez idő kell, de azt hiszem ő az egyetlen ember még rajtam kívül, aki tud rólam jónéhány dolgot és aki eléggé ismer már.

Jónéhány dologról megváltozott a véleményem. Az életről és az életemről. Valóban egy életünk van,és soha nem tudjuk mikor ér véget. Minden napnak úgy kellene eltelnie, hogy amikor esténként aludni térnük, azt mondjuk, hogy "megint megérte". Minden nap más kell, hogy legyen. Úgy kell tennünk, hogy nekünk jó legyen. Nem szabad hagyni, hogy elsodorjanak a hétköznapok. Ha az ember szereti és el tudja saját magát fogadni, akkor el kell, hogy fogadja a többi embert, és el tudja fogadni magát az életet.

Itthon vagyok. Egyedül, nincs itthon senki. Már lassan egy hete, és nem történik semmi. Vagyis olyan dolgok nem történnek, amelyeket már majdnem természetesnek veszek. Rohanás, munka, stressz, kései hazérés, alvás.....aztán megint előről. "Magányom" alatt olyan dolgok jutnak és olyan emberek jutnak eszembe, akik már nincsenek velem. Nagyon hiányoznak. Egyik nap olyan fura érzésem volt, egyikőjük kedvenc együttesét hallgatom takarítás közben és úgy éreztem most ki kell mennem a temetőbe. Fura mi? Hagytam mindent és mentem. Senki nem volt, egyedül voltam, de az a csend, a nyugalom teljesen átjárta a lelkem. Olyan nyugalom szállt meg, lehet ezért "hívott". Egyik kedvenc számát hallgattam, könybe lábadt a szemem, és jól esett végre sírni. A könnycseppeken át, mintha a fájdalom is távozott volna a szívemből, a lelkemből. Fura dolog. Hogyan tud segíteni egy ember, aki már nincs veled, akkor amikor már úgy érezzük nincs tovább és elsodornak a hétköznapok. Amikor azt hisszük belerokkanunk és minden elfojtja lelkünk vágyait. És mintha egy angyal érkezne hozzám, megérinti a lelkem bugyrait, és olyan igazi szeretet és nyugalom önt el , mikor rá gondolok, hogy a hétköznapok minden gondja elszáll. Mintha elrepítené magával a bánatot, mikor újra itthagy. Már 11 éve, hogy nincs velünk, de egyre többet gondolok rá, és mintha látna engem és tudná, mikor van rá szükségem, erőt ad nekem, mert a zenét hallgatva úgy érzem mindig velem van.......és akkor semmi sem számít.....

A távolság nem számít oly közel vagyunk
A szívünktol már több nem is telhetne
Örökké bízva abba amik vagyunk
És semmi más nem számít
Így még soha sem tártam ki magam
Miénk az élet, éljünk vele
Ezeket a szavakat én így is gondolom
És semmi más nem számít
Bizalmat kerestem és benned megtaláltam
Minden nap valami új vár ránk
Szivem egy más világ felé kitártam
És semmi más nem számít
Soha nem érdekelt, hogy mások mit csinálnak
Soha nem érdekelt, hogy mások mit tudnak
De én tudom
A távolság nem számít oly közel vagyunk
A szívünktol már több nem is telhetne
Örökké bízva abba amik vagyunk
És semmi más nem számít
Soha nem érdekelt, hogy mások mit csinálnak
Soha nem érdekelt, hogy mások mit tudnak
De én tudom
Így még soha sem tártam ki magam
Miénk az élet, éljünk vele
Ezeket a szavakat én így is gondolom
És semmi más nem számít
Bizalmat kerestem és benned megtaláltam
Minden nap valami új vár ránk
Szivem egy más világ felé kitártam
És semmi más nem számít
Soha nem érdekelt, hogy mások mit mondanak
Soha nem érdekelt a játék amiket játszanak
Soha nem érdekelt, hogy mások mit csinálnak
Soha nem érdekelt, hogy mások mit tudnak
De én tudom
A távolság nem számít oly közel vagyunk
A szívünktol már több nem is telhetne
Örökké bízva abba amik vgyunk
És semmi más nem számít

Egy kis na jó, nagy baráti segítséggel sikerült megint túljutni egy nehéz szakaszon. Újra vidám lettem, és megint kerestem az élet újabb és újabb örömeit. Megpróbáltam magam Rajta túltenni, és megint mikor elérkeztem volna arra a pontra, hogy nincs több esély és továblépek, újból felbukkant a színen.

Elhívott salsázni. Nem tudom mi történt velem azon a pénteki napon, de mindig csörgött a telefonom és mindenki "engem" akart. Találkoztam ex-szel, és hát nagyon vártam az estét. Magam sem tudom miért mondtam megint igent, de egyszerűen képtelen voltam nemet mondani. Egy újabb reménysugár, hátha végre történik valami. Találkoztam egy másik volt pasimmal, akivel igen jól elkezdtünk társalogni a buszon, mikor felszállt Ő. Hát úgy láttam eléggé zavarta a dolog, de nekem ez tetszett. Elvégre szerintem minden nőnek tetszik, ha többen is legyeskednek körülötte.

Na és a tánc! Hát, fantasztikus volt, minden tekintetben. A hangulat, a zene, a mozdulatok az érintések.....

Finoman felvettünk a tánctartást, és egymás ritmusát............

Aztán megint csalódnom kellett. Nem kísért haza, de másnap találkozi akart. Mondtam nem érek rá "csajos napom" lesz. De ő hajthatatlan volt. Mondtam szülinapot ünnepelünk, ha gondolod nézz be,de a csajokat nem hagyom!!

 

Eljött a szombat este. Teljesen idiótán viselkedett, r

Történt mindezek után, egy nagyon jó dolog velem. Megismertem valakit és kezdtem benne megbízni annyira, mint amennyire nem is gondoltam volna. Igaz, hogy ő is pasi, de ő valahogy más, olyan ő, mint egy igazi barát. Nagyon sok mindent megbeszéltem és beszélek vele, és adott nekem nagyon sok jó tanácsot. Lehet, hogy ő többet gondolt barátságnál nem tudhatom pontosan, de tisztában van az érzéseimmel, tudja azt, hogy én mást szeretek és ezt tiszteletben tartja. Mindentől független nagyon kedves és jó hozzám, a tenyerén hordoz. Remélem, hogy ez a dolog sokáig nagyon sokáig így marad, és ha szüksége lesz rám az életben visszaadhatom neki azt a sok jót, amit idáig tőle kaptam. A barátság a világon az egyik legszentebb dolog és bármi következzék be az ember életében, ezen nem szabad, hogy változtasson. Elvégre a barátainkat mi válogatjuk meg, nem más teszi meg helyettünk. Az a jó benne, hogy melletted áll, és te is mellette állsz. Érzed a rezdüléseit, a gondolatait, vele örülsz, vele sírsz. Képes vagy érte áldozatot hozni, csak azért hogy ő boldog legyen, mégha egyszer másszor saját magadat teszed háttérbe és a saját érzéseidet.

Élet megint adott egy adagot, a rosszabbik arcából. Megint kezdődik. Csalódások sorozata. Azt hittem sosem lesz év vége. Minden álmom szertefoszlott. Fájt minden. Szilveszterkor otthon maradtam, és kicsit becsíptem magányomban. Tettem fogadalmat, többet, de egyet igazán komolyan gondoltam: a következő évben boldog akarok lenni! Nem szabad a rosszat tudatosan keresni, meg kell találnom minden pici dologban a szépet, mint régen. A napfényben, a madarak énekében, egy jó zenében, egy kellemes illatban, úgy mint régen. Mert ez voltam én, minden pici dolognak úgy tudtam örülni, de valahogy ez a feketeség átjárta a lelkem. És így is éreztem magam, minden sötét lett. Szomorú és magányos a karácsony és ugyanilyen az év vége. Más örült, viggadt az én lelkem csak sorvadt és fájt a szívem. Annyi minden után, papa miatt, Ő miatta. Úgy éreztem nem egy, hanem két embert veszítettem el, aki fontos volt nekem. Máskor mindig sikeresen túljutottam a rossz passzokon, az Élet adta pofonokon, de ez valahogy más volt.......

Hát nem tudom, ma kezdtem dolgozni az ünnepek óta, de ugye az alatt is történt jónéhány "élet kontra én" esemény, de ma valahogy különösen nehezen esett bemenni dolgozni. De folytatnám már megkezdtett pasis sztorimat, aztán jöhetnek az egyéb fajsúlyos dolgok leírása.

Szóval abban maradtunk, hogy péntek este találkozunk és beülünk valahová. Egész héten izgultam, hogy mi lesz pénteken, ahogy közeledett a "nagy nap" egyre parásabb lettem. Olyan furcsa ez az egész. Most szakított vele a "szeretett" barátnő, mégis velem akar lenni? Nem fura ez egy kicsit? De mindezt félre téve, nagyon vártam a péntek estét. Csütörtökön megegyeztünk, hogy valóban áll még a holnap este, aztán eljött a péntek. Már reggel úgymentem be dolgozni, hogy tiszta para voltam, egész nap egyben volt a gyomrom. Egész nap össze sem futottam vele, csütörtökön nem tudtunk számot cserélni, mert hát egy kicsit mindketten bénák voltunk. Na mindegy. Szóval pénteken munkaidő vége előtt futottunk össze, és rákérdezett, hogy nekem hánykor jó. Megállapodtunk, hogy hét után találkozunk, elkérte a számom, hogy majd megcsörget. Nyugtáztam a dolgot. Erika együtt örült velem, drukkolt nekünk. Természetesen mindenről be kellett neki számolnom :-) Nem is tudtam volna magamban tartani. Sokminden köszönhetek neki! Aztán eljött az este!

Elkezdtem készülődni, aztán közeledett a hét óra. Hét óra, nem hív. Negyed nyolc, nem hív. Akkor aztán kezdtem bepánikoltam, hát ez hülyére vett engem! Hogy én mekkora barom vagyok! Teljesen kétségbe estem, aztán olyat tettem, ami nem rám vall. Írtam Erikának sms-t, hogy még nem hívott, most mi van? Mit tegyek? Nyugtatgatott, hogy biztos hív nemsoká, na parázzak. Olyan voltam, mint egy 15 éves, tiszta ciki! Aztán Erikával abban maradtunk, hogy ha nem hív elmegyünk együtt valahová. Aztán, nem bírtam tovább, elkértem Erkától a számát, tudtam hogy neki megvan. Tudom nem volt szép, meg tiszta égő, de már nem bírtam magammal. Írtam neki egy sms-t, hogy áll-e még az este. Rögtön visszahívott, és mondta, hogy hívni akart, hogy közbe jött egy két otthoni dolog, de természetesen találkozni akar velem, de!

De megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elmenni hozzá! Mutatna egy pár képet, meg ilyenek..... Anyám! Gondoltam. Nem úgy ismertem meg, hogy csak "felejteni akar" elhívni magához, nem olyan pasinak ismertem meg, aki "boldogít, amíg meg nem" úgyhogy nem tudtam hirtelen mit is mondjak, hebegve-habogva mondtam: rendben. Erikának elmondtam, hogy most hülyeséget csináltam-e, de mondta, hogy nem. Hát elmentem. Elindultam. A gyomrom egyben, zabszem a s..be, úgyhogy nagyon jó! Közben természetesen egy ismerőssel is találkoztam, speciel főnököm, hogy "hova megyek elvisz" mondtam (Isten ments!) nem kösz, mindjárt ott vagyok, alig tudtam lerázni, még ez is kellett! Neki is pont most kellett erre járnia! Megcsörgettem mindjárt ott vagyok, jött is és beengedett. Néztünk képeket, hallgattunk zenét, aztán közölte, hogy még nem volt ideje átöltözni meg ilyenek. Várjak egy kicsit mindjárt elkészül. Elvonult. Majd visszajött "szépítkezett" egy sort, simán öltözködött előttem, mit szintén nagyon furcsáltam és elindultunk, hogy sétálunk aztán beülünk valahová. Pizzázni már nem tudtunk, mert "elütötte" az időt, de hát hogyis mondjam..nagyon jó estét töltöttünk együtt! Soha nem fogom elfelejteni! Vele voltam, és úgy éreztem ő is jól érzi magát velem. Rengeteg mindenről beszéltünk. De az a baj, hogy megint megismertem jobban, és megint egy olyan oldalát, ami nekem nagyon bejön. Nagyon hasonló lelkek vagyunk és egyre inkább megérintette a lelkem. Úgy eltelt az idő, hogy úgy szóltak ránk, zárni szeretnének. Együtt töltöttük a fél éjszakát, és megérte mégha nem is történt semmi igazán. Megkérdezés nélkül hazakísért, és olyan volt, mintha már régóta ismerném. Nehezen váltam el tőle, kicsit tétováztunk mind a ketten, két puszi és, abban maradva, hogy ezt az estét meg kell ismételni.........

Boldog voltam. Annyira mint már ezer éve. Végre láttam, Erikának igaza volt, nem szabad feladnom! Megérte várnom.

Boldog voltam, boldog voltam........

Köszönöm Neked életem egyik legemlékezetesebb péntek estéjét!

Azt hittem ez is olyan unalmas, szaladgálós, stresszes és hosszú héftői nap lesz, mint a többi. Erikámnak és Macsikának (rangidős tündi kolléganő) bizottságra kellett menniük, úgyhogy Bettimmel (másik tündi bündi kolléganőm) mel maradtunk, tartottuk a frontot, még egy óra volt hátra a munkaidőből, de miután Erika elment olyan lassan telt az idő, hogy borzalom. Azt hittem sosem jön el a hat óra. Elkezdtem rendet rakni az asztalomon, meg átnézni a következő feladatokat, mikor megszólalt a telefon, a belső vonal. Ő volt az! Nem akartam elhinni, mikor beleszólt, hogy ő az, tudtam hogy velem akar beszélni. És valóban így volt, megkérdezte mit csinálok munka után, kell-e túlóráznom. Lányos zavaromban szerintem, biztos nagyon zavarodott hangon mondtam, hogy nem túlórázom ma, miért kérdezi? Hát, hogy lenne-e kedvem beszélgetni vele. Hát naná még jó! Ilyet kérdezni?! Persze, hogy van. Mondottam néki, rendben. Hatkor feljött és, hát nem is gondoltam, hogy ez lesz belőle.....

Elkezdtünk beszélgetni erről-arról, aztán egyik percről a másikra rátért a volt barátnőjére. Láttam rajta, hogy el akarja minden részletét mesélni a dolognak. Csak úgy dőltek belőle a szavak. Elmondta, hogy mi indokkal szakított vele a csaj, és hogy ő nagyon szereti. :( Hát ennek halattán, összeszorult a gyomrom, mintha egy vödör hidegvízzel öntöttek volna le úgy ért a dolog. Szóval szereti, hát nagyon frankón helyen vagyunk, gondoltam. Közben mesélte még a részleteket is, sokmindenről az egész kapcsolatukról, de ezt ne haragudjatok nem osztom meg veletek, mert ez az ő magánügye. Bizalmas dolog.Az enyém más tészta! :-)   Valahogy az volt a furcsa nekem leginkább az egészben, hogy annyi mindent elmondott nekem, és annyira a bizalmában fogadott, pedig nem is ismer igazán. Mire fel ez a nagy bizalom, kérdeztem magamtól? Honnan tudhatja, hogy ennyire megbízhat bennem, mert bárhogyan is alakuljon, a bizalmát nem szeretném elveszíteni, mégha csak barátok leszünk akkor sem. Az szent dolog, legalábbis nálam. Meséltem neki én is saját szakításomról és próbáltam neki jó tanácsokat adni, hogy hogyan vészelheti át ezt a nehéz időszakot. Mivel jó ideig a mi irodánkban beszélgettünk, összefutottunk még pár emberrel bent, de ez engem kezdett egy idő után zavarni, de mivel láttam rajta, hogy még korántsem akarja a beszélgetést abbahagyni, megkérdeztem tőle nem folytatnák-e máshol. Aztán lementünk és az ajtó előtt folytattuk tovább, egy tapottat sem mozdultunk, csak mondtuk, mondtuk és mondtuk......azt vettem észre, hogy este fél tíz van. Uram atyám, hogy elrepült az idő, annyira jól elvoltunk, hogy nem vettük észre! Hatalmasat dumáltunk, és úgy éreztem nagyon jól esett neki a társaságom. Kicsit valahol furcsa volt az egész, mert sokat beszélt "róla", de közben olyan édesen nézett rám, volt a tekintetében valami vonzódás. Kérte, hogy mindenképpen folytassuk ezt a beszélgetést miharabb. :-)) Abban maradtunk, hogy péntek este találkozunk. Na csak nem randi? Aztán mondtam magamnak, hogy á biztosan nem. Teljes mindegy, olyan boldogan mentem haza, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, éreztem, hogy sokkal közelebb kerültem hozzá, mint azt gondoltam és nagyon hasonlítunk. Éreztem, hogy ezzel a ma estével talán elkezdődött valami.............

Le voltam törve, mert tudtam hogy reménytelen a dolog. Bár nem reagált egy próbálkozásomra, de úgy nézett a szemembe, hogy teljesen odavoltam.

Aztán egyik szokásos munkanap Erikának dolga volt az ő irodájukban, nagy vigyorogva nézett rám, mikor feljött tőlük. Fülig kerekedett a szám, hogy "mi van?" Nem tudtunk beszélni, mert nem kettesben voltunk, aztán mindig piszkáltam, hogy "mondjad már mi van?" Rögtön elkezdett bennem motoszkálni, hogy mi történhetett ugyan. Csak nem egy kedvező fordulat? Addig piszkáltam, míg odasúgta: "Szakítottak!" Olyan hevesen kezdett verni a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről. Nem akartam hinni a fülemnek!!!! Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen! Valahogy a sors is így rendezte. Részleteket persze nem tudtam, melyikőjük mondta ki a végső döntést, de ez most mindegy volt. Igen! Végre valami! Nagyon boldog voltam. Megkönnyebbülést éreztem, éreztem, hogy most van remény, túl sok a véletlen.

Többször összefutottam vele a folyosón, és gondterheltnek tűnt, mondjuk sokszor annak tűnt már előtte is. Aztán megtudtam, hogy a csajszi szakított vele. Ennek annyira nem örültem, jobban szerettem volna, ha ő szakított volna, így valamivel egyszerűbb lenne a helyzet. Eltelt egy pár nap, én közbe egyszer még (mikor még nem szakítottak) küldtem neki egy képeslapot a neten, de arra sem reagált, aztán pár nap után történt egy furcsa fordulat......

 

Szépen teltek a napok, tök nyugodt voltam, ami a magánéletemet illeti. Munkahelyen nagyon sok munka hárult mindnyájunkra, örökösen túlóráztunk. Éreztem, hogy egyre inkább kezdek fizikailag kimerülni, korábban mikor fizikai munkát végeztem nem fáradtam el ennyire, mint most. A szellemi kimerültségnél alig van rosszabb. Aztán nem tudom mi történt velem. Az a srác akiről már korábban meséltem nektek (mikor helyettesíteni voltam) újra feltűnt a színen. Ismét helyettesítenem kellett. Megint beszélgettünk, de most nem tudom valahogy más volt, alig tudtuk abbahagyni...

Korábban is furcsa érzésem volt, mikor összefutottunk a folyosón, de mindig hessegettem a gondolatot, mert hiszen nekem még akkor barátom volt. Nagyon jó pasi! ...........

Aztán nem tudom ez után a beszélgetés után sokat gondoltam rá, de nem tudom miért. Sokszor jutott az eszembe. Aztán akárhányszor összzefutottam vele, mindig éreztem, hogy hevesebben ver a szívem, valami különös érzés kerített hatalmába. Próbáltam nem törődni a dologgal, nem tudomást venni róla, de nem ment. Vártam, hogy összefuthassak vele, hogy rám nézzen, hogy megkérdezze, hogy vagyok, mindegy lett csak szóljon hozzám!! Nagyon csodálkoztam magamon. Nagyon régen éreztem hasonlót egy fiú iránt, akit nagyon szerettem, ő volt életem első nagy szerelme. Azután soha nem volt ilyen nagy érzelem bennem, persze szerelmes többször voltam, de ez valami más volt. Ilyet senki nem indított el bennem, valami megmagyarázhatatlan volt. Bárhogy is próbálkoztam nem törődni a dologgal, több okból kifolyólag, de nem ment. Aztán nem bírtam tovább....

Egyik nap Erikával rendet raktunk irodánk egy sötét bugyrában, mikor látta rajtam, hogy valami nagyon nyomaszt. Elmondtam neki a dolgot. Ő biztatott, hogy ez tök jó dolog, hogy így érzek, nem kellene megijednem tőle. Mondtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ő biztatott, hogy lépjek irányába, tegyek valamit, amivel felhívhatom magamra a figyelmét. Aztán megtettem. Leszóltam neki, hogy tudna-e nekem segíteni levinni a pincébe pár dobozt, cuccokat amiket nem hiányol senki :-))) Lelkesen mondta, hogy persze. Örültem-e? Gondolhatjátok, szerintem mikor feljött biztosan tiszta vörös voltam.. Szóval levittük a dobozokat, aztán megkérdezte tőlem, hogy megvan-e még a barátom, mondtam nincs. Aztán ennyi, elváltunk egymástól jó hétvégét kívánva. Elkezdtem reménykedni, na hátha nem  is volt rossz döntés lépnem. Én hülye persze lányos zavaromban, nem kérdeztem meg, hogy neki van-e már barátnője (mert sokáig nem volt), kár volt...

Erika mondta aztán hétfőn, hogy pont látta őt hétvégén....a barátnőjével.. De megnyugtatott, hogy szerinte nincs szerelem, olyan semlegesek voltak. Nagyon letörtem, de mivel Erika elég jó emberismerő tudtam, hogy igaza lehet. Hát meg kell mondjam, egy világ omlott össze bennem...........Nem akartam elhinni, Erika biztatott, hogy ne adjam fel, mert szerinte nincs sok jövője a kapcsolatuknak, finoman próbálkozzam nála hátha lesz valami. Egy ideig nem tettem semmit, aztán megint bátorságot merítettem  és küldtem neki egy képeslapot. Arra nem reagált semmit, aztán iwiw-en írtam neki üzit, meg hozzá egy jó kis verset, ami kedvenceim közé tartozik. Erre sem reagált. Na gondoltam fasza, jó hülyét csináltam magamból. Közben zajlott az élet és az volt a furcsa, hogy próbálkozásaim után (ami nem volt egyértelmű jelekkel teli, meg tolakodó) valahogy mindig sűrűbben futottunk "véletlen" össze a folyosón, és egy alkalommal a munkahelyi kötelesség miatt, egy egész estét együtt töltvén furcsa dologra lettem figyelmes. (Direkt úgy rendeztem, hogy mivel tudtam ő lesz aznap a soros, felvállaltam magamra az áldozat szerepét, szépen hazamentem átöltözni, haj, minden úgy mentem este vissza dolgozni. ) Szóval ültünk együtt egymást mellett, a tárgyalás közben ment, én írtam és észrevettem, hogy néz. Szerintem egy idő után megérzi az ember, ha figyelik. Mikor odanéztem zavartan elkapta a fejét, ez aznap este még egyszer megismétlődött. Hazamentem, örültem, de nem tudtam miért néz így rám, mikor akkor már tudtam, hogy barátnője van. Aztán teltek a napok, nem is olyan sok, már kezdtem feladni, egyátalán nem akartam magam beleártani egy jól működő kapcsolatba. Aztán egyszercsak történt valami..............

Úgy éreztem magam, mint nem sokan szerintem szakítás után: ragyogtam. Tudtam, hogy ezzel elkezdődik valami új. Sok év után szingli leszek. Furcsa volt kimondani. Olyan semleges voltam, nem volt bennem fájdalom, hiányérzet, lehet nem szép kimondani, de fel sem tűnt este, hogy nincs ott. Tudom ez most nagyon gonosz volt, de nem tehetek róla. Régóta készültem a változásra, belül, tudatosan. Még együtt voltunk mikor vettem egy hajfestéket, de valahogy mindig elmaradt, hogy felrakjam. Most felraktuk és véleményem szerint nagyon jó lett. Segített a változás útjára lépni, növelte önbizalmam. Kifestettük a szobám új színek kerültek elő, új ágyat vettem. Valahogy meg akartam mindentől szabadulni, ami akkor volt. Végre élhettem úgy, ahogyan akartam, azt néztem este a tv-ben, amit akartam, olyan zenét hallgattam, amilyet akartam nem fikázta le senki. Én lehetttem, én, én, én. Bánat helyett boldogság öntött el. Kinyíltam a világ és az emberek felé. Megintcsak egy újabb igazi fejezete kezdődött ezzel az Élet és Én köztem. Arra vágytam, hogy olyan dolgokat csinálhassak, amiket akkor tettem, ha egy ideig nem találkoztunk, amiket igazán szerettem és elkezdtem újra megbízni más emberekben. Olyan emberben, akiről azt hittem, hogy kolléganőm csupán, de mikor lelki harcaimat vívtam ő volt egyetlen támaszom, és kicsit neki is köszönhetem, hogy nem maradtam egy unalmas kapcsolatban. Egyre inkább elmélyülni látszik kettőnk között a lelki viszony és szeretném, ha ebből egyszer barátság lenne, úgy érzem lelki társam. Nagyon szeretlek és nagyon hálás vagyok neked sokmindenért!!!

Tudtam, hogy nem lesz tovább és ez csak rajtam múlik, de meglehetősen sőt feltűnően nyugodt voltam. Vasárnap este mikor elment tök érdekes módon nyugodtan aludtam és nyugodtan mentem be dolgozni. Mintha a lelkemet nyugalom szánta volna meg. Azért nem mondom persze agyaltam, hogy mi legyen, persze legbelül tudtam mi fog következni, azért egy majdnem hét éves kapcsolatot nem lehet csak úgy lezárni. Aztán ahogy közeledett az este egyre inkább idegesnek kezdtem magam érezni, és írtam neki sms-t, hogy este ne jöjjön (bár nem tudtam ezek után mit akar), mert nem tudom mikor érek haza a munkából. Nem szoktam és nem is szeretek hazudni, de néha vannak kegyes hazugságok. Kimondani még nem akartam, valahogy mintha vártam volna a határozott pillanatra, hogy az a valami hatalmába kerítsen, hogy megtegyem. Aztán ez két nap megismétlődött és egyszer csak valami történt.

Kicsi, aranyos kolléganőmmel, (aki kezd nálam több lenni, de ez egy "újabb történet") megbeszéltem a dolgokat, nagyon megbíztam és bízom benne most is, azt javasolta ő is, ha úgy érzem nem megy lépjen meg a dolgot. És végül megtörtént

Egyszer kiment az irodából és máris nyúltam a telefon után, mint valami eszeveszett, nem tudom ma sem mi történt, írtam Zsoltinak egy sms-t, hogy ne szüneteltessük a dolgot, hanem a legjobb megoldás a szakítás lesz problémáinkra. Aztán nagyon megbántam, de nem a szakítást, hanem hogy mindezt sms-ben tettem. Ez nem rám vall. Nem szoktam így viselkedni, de nem tudom miért azt éreztem ha most nem teszem meg, sosem fogom. És miután elment az sms, valami hihetetlen dolgot éreztem, mintha egy hatalmas súly esett volna le rólam. Büszke voltam magamra, mert végre meg mertem tenni. Erika visszajött és megkérdezte mi történt, mi van? Látta rajtam, hogy történt valami. Mondtam neki, hogy megtettem. Rögtön tudta miről van szó. Nem hiszitek el, de nagyon megkönnyebültem és cseppet sem érdekelt akkor, hogy mi lesz ezután.

Mindenki, akinek elmondtam később döntésemet furcsálta, hogy megtettem, de tudomásul vette, volt aki büszke volt rám.

Tudom, nem volt szép sőt.. hogy sms-ben szakítottam, de nem tudtam elé állni és megmondani, hogy "vége". Tudtam, hogy döntésem végleges ezt határozottan tudtam, de ehhez ismerni kellene őt, hogy megértsétek miért nem szemtől szembe tettem mindezt. Döntésemen nem változtatott volna, de nem akartam hallani az ostoba érveit, az élet nagy bölcsességeit tőle, hogy "olyan rossz voltam veled?", vagy "olyan szar ember vagyok?" c. bekezdések. Mindig mindent ki akart magyarázni, és mindenkit a saját igazáról meggyőzni, nem akartam hallani és kész. Persze tudtam, hogy ennyi év után nem volt fair.

Hihetetlen érzés kerített hatalmába, mint egy virágbimbó úgy éreztem magam. Aki a megfelelő pillanatra vár, hogy kinyílhasson és elkápráztasson mindenkit. Így éreztem magam. Végre kaptam levegőt, Én lehettem végre. Én...

Túl voltam az első két napon. Hát meg kell mondjam: iszonyú volt. Minden más lett. Új emberek, új hely, új munka, minden más lett. Az egész életem. Rengeteg embert ismertem meg, és még inkább szerettem a macskámat. Teltek a napok, a hetek. A munkára szép lassan kezdtem ráérezni (még ma is nehéz néha), kezdtek előjönni ismereteim és egyre közelebb kerültem közvetlen munkatársaimhoz. Volt akit már előtte is ismertem. A fogadtatás részükről egy embert kivéve teljesen rendben volt. Ez az egy mindig azon volt (van), hogy keresztbe tegyen, konkurenciát vélhetett bennem felfedezni, ami részéről értehető is volt, mert idősebb nálam. Egyébként jól kijöttünk, még mai napig megnevetett, de szerencsére már nem közvetlen munkatársak vagyunk. Nehezen oldódtam fel, de hál' istennek merem azt mondani gyerekek nekem vannak a legjobb kollégáim a világon!!!!! Ezért is hálás vagyok a sorsnak, ennyire jó munkatársaim még sosem voltak!! Imádlak benneteket!!

Vannak srácok is, ők is aranyosak.....

Itthon jó ideje tartó párkapcsolatom, (ami egyébként már régóta romokban hevert) maradt a régiben, de nem is. Rosszabb nem lett, sőt. Minél inkább telt az idő, minél több embert ismertem meg, annál inkább éreztem régóta halogatott döntésem egyre közelebb kerül. Mindig volt valami az idők során, ami visszatartott tőle: szakítás. Nehéz kimondani. De még mindig reménykedtem.

Aztán történt egy fordulat, igazából nem tudtam még akkor, hogy sordöntő. Nem kedvelt kollégám kiről imént meséltem, lekerült egy másik helyre és időközben szabira ment. Nekem kellett nemes feladatát helyettesítenem. És aztán ott volt Ő. Ő, aki mint pasi tetszett, de nem tudtam volna magam elképzelni vele, úgy gondoltam nem az esetem. Nagyon aranyos volt, segített a munkában, amit nem értettem, beszélgettünk. Akkor még csak ennyi. Aztán megtudtam csapta a szelet egyik közvetlen munkatársamnak és valahogy nem is érdekelt a dolog. De egyátalán nem azért. Gondoltam korábban is, hogy tetszik neki a csajszi, de azt nem tudtam hogy meg is környékezte. Na mindegy, nyugtáztam a dolgot. Semleges voltak az érzéseim. Tovább teltek a napok. Reggel kelés, rohanás, kávé, meló, meló, meló......

Kezdtem szétcsúszni. Minden más lett, nagyon más. Én is. Elkezdődött az Élet kontra Én. Mindig piszkált, megszúrt ott okozott fájdalmat, ahol csak lehet. De nagyon sokmindent tanultam tőle.

Zsolti párom, egyre inkább elviselhetetlen lett számomra, és korántsem azért, mert bekerültem egy nagyon jó, nálunk szokás mondani: "elit" munkahelyre dolgozni. Haldoklott a dolog, tudatosult bennem, hogy meg vannak a napjaink számlálva. Egyre inkább idegesített, ha velem volt, ha hozzám ért, a szexről ne is beszéljünk. Minden, ami vele kapcsolatos volt nyűg volt számomra, a puszta jelenléte,...minden. Régóta mondhatom évek óta folytottam magamba ezt az érzést. Azt hittem ő lesz a jövő.....

Egyik este összekülönböztünk, de nem vesztünk össze, csak felkapta a vizet, ami az utóbbi időben elég gyakran előfordult nála, gondolom érezte ő is, hogy valami nincsen rendben. (ez az állapot hosszú hónapok óta tartott, még előző évről) Berágott és elment. Máskor mindig utána nyúltam, visszahúztam kértem ne menjen..de most..hagytam. Tudtam, hogy most hagynom kell, ha most nem teszem az ördögi kör sosem zárul be. Tudtam, hogy ez volt az utolsó este.....