Ma megint egy sivár nap volt. Tényleg. Mindig minden ugyanolyan. Unom. Unom az egészet. Pedig nem vágyok nagy dolgokra. Sem karrierre, sem pénzre, sem kocsira, sem kacsa lábon forgó palotára, fényűzésre, csak egyre. Boldog, kiegyensúlyozott családi életre. Keressek annyit, hogy normálisan meg tudjak élni, évente egyszer el tudjak menni kikapcsolódni, az isten háta mögé, ahol mindenki békén hagy, és megszűnt minden. Nincs telefon, kevés ember van, csak madarak vannak és fák, és erdei állatok és azok akiket szeretek. Az civilizáció egyik legnagyobb átka. Valami nagyon hiányzik az életemből. Úgy érzem sikerült két igaz barátot szereznem, ami az elmúlt egy év egyik legnagyobb boldogsága számomra. Csak a szerelemben vagyok szerencsétlen. Az az egy nem akar összejönni. "Ő" már megint színen van életemben, megint kísért, mint egy rossz kísértet. Mindig fel-fel dob valamit, el-el ejt valamit, és ezzel tud az őrületbe kergetni. Annyira akarom őt sokszor, hogy már ez néha beteges. Vagy ez a szerelem? Megint úgy érzem, hogy akarom őt, és mindegy milyen formában. Egyetlen morzsájával is beérném a dolognak. Csak attól félek, hogy a lelkem utána még inkább sajogna. Pedig kezdett nőni a csigaház, de még nem elég kemény, nem elég szilárd. Olyan ő az én csigaházamnak mint a sósav. Mar és olyan nyomot hagy, hogy a helye mindig megmarad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.