Ma itthon voltam és mondhatom "magányosan". Nagy magányomban azon gondolkodtam, hogy itt van az én kicsi testvérkém és most, hogy nincs itthon mennyire hiányzik. Sokszor veszekszünk, de mondhatom, hogy mi jó testvérek vagyunk. :-) A korkülönbség a javamra szól, de pont ez az ő szerencséje! :-) Én is mindig szerettem volna, ha lett volna egy bátyám, igen bátyám, és nem nővérem.

Felnőtt, kezd felnőni. Lassan ő is teljesen önálló lesz. Nem kell a kezét fogni, mikor reggel mentünk az oviba én suliba. Lassan magának vesz ruhát, mert vele képtelenség az ilyesmit megvenni (hülyeség) :-).  Lassan lehet másik városba megy majd tanulni, aztán lehet el is költözik. Ott lesz majd barátnője, leérettségizik, egyetemista lesz, diplomás ember. Munkába áll és ő is családot alapít. Istenem. És meg kell minden egyes alkalommal tanulni elengedni. Elengedni. Sokszor van úgy ez ember az életben, amikor szeret valakit, hogy igenis meg kell tanulni elengedni. Akkor is, ha szeret, akkor is, ha szeretik, akkor is, ha szeretett. Élőt és holtat egyaránt. Nagy fájdalom, de meg kell tanulni, igenis meg kell tanulni elengedni.........

Erről még eszembe jutott valaki, ....én szerettem... és meg kell tanulnom elengedni, mint ahogy el kell engedni a gyerek kezét, mikor óvodásból nagy kamasz lesz....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.