Maga a szó, hogy anyaság, azt hiszen nincs olyan ember, akit meg ne érintene. Már a puszta szó kimondása is csupa finomság, csupa lágyság, megannyi érzelem. Egy szó, mely méltán mondható, hogy a magyar nyelv egyik legszebb szava. Ha elkezdenénk elemezgetni, de nem nyelvtanilag, hanem vizsgálva a szó érzelmi lefedettségét, azt hiszem, igen mélyen elkalandozhatnánk benne. Gyönyörű szó, mely minden ember szájából máshogyan hangzik és minden ember számára mást jelent. De nekünk nőknek jelenti igazán a legnagyobb érzelmi halmazt. Hiszen ezt az érzést csak mi tapasztalhatjuk meg ezen a világon, ez a csoda csak nekünk adatott meg. Bár sajnos nem mindenkinek. Hallgattam tegnap „anyatársaim” beszélgetését, nem mert hallgatóztam, hanem mert pusztán meghallotta fülem, hogy nem is ilyen egyszerű mindenkinek anyának lenni.  Jobban mondva anyává válni. Most tudom már csak igazán, hogy nekem milyen „könnyű” dolgom volt. Mindketten hozták gyermekeiket a szokásos „dokivizitre”, de csak beszélgetésükből jött rá a kívülálló, hogy úgymond, hogy is fogalmazzak „nem saját” gyerekeik vannak. Azt hiszem csodálatra méltó lény a nő, hogy minden gyermeket úgy tud szeretni, mintha valóban mind az ő méhe gyümölcse lenne. Láttam már anyát, sőt anyákat kik „saját” édes gyerekükkel nem bántak így. Szóval sajnos nekik nem születhetett „saját” gyermekük, ezért döntöttek az örökbefogadás mellett. A másiknak meg van  „saját” gyereke, de bizony jól meg kell gondolnia, hogy szüljön-e még egyet, mert baj lehet belőle, de mégis bevállalja a kockázatot azt mondja. Hát igen, érdekesek vagyunk mi nők. Két dologért képesek vagyunk bármire: azért, hogy ne legyen, és azért hogy legyen gyerekünk. Vita témája is lehetne akár ez a mondat. De egy biztos azt hiszem, mikor mi nők úgy döntünk gyermeket szeretnénk, ezért a dologért bármire képesek vagyunk. Hazafelé ballagván gyerkőcömmel, mélázom kicsit, persze folyamatosan figyelek mellette, mert muszáj, egyrészt rá is, meg hát közlekedünk közben, szóval azon mélázom, és közben nézem gyerekemet, neki szegezvén gondolatban a kérdést: Látod kicsim? Nekünk milyen egyszerűen ment minden?! Akartunk hát lettél, a kilenc hónap röpülve elszállt, mondhatni gond nélkül, aztán megszülettél, mondhatni gond nélkül. Sőt, mondjuk ki! Ami akkor még nekem gond volt, nem is volt igazából az. Most már. Mai szemmel. Már most másként látok sok mindent. Már most érzem mennyi tapasztalatot gyűjtöttem, és ezt mind egy aprócska embertől. Az első nyarunk. Az első nyár veled, s neked hogy velünk vagy. Ez anyaságom első nyara, és számomra eddig a legszebb…….

Gondolkodtam, hogy milyen címet is adhatnék eme gondolataimnak, melyek éppen átjárják az agyam bugyrait. Azután végül is ez a mondás jutott eszembe, hiszen minden rosszban van valami jó. Ahogy egyre inkább benne vagyunk a szeptemberben, az időjárás is egyre inkább érezteti velünk, hogy bizony igen keményen köszöntget az olykor igen rideg, és hideg, nyálkás ősz. Magam részéről nem tartozik a kedvenc évszakaim közé, sőt. Talán ez az évszak, ami számomra leginkább kedves. Hűvössé, olykor igen kiszámíthatatlanná válik az időjárás. Reggel még kell egy kabát, de mikor hazafelé sietsz a munkából, szakad rólad a víz. A kertből is lassan kitűnik minden, elérkezik a betakarítás ideje, a még maradék veteményt is felszedjük a földből, hogy aztán télen örömünket leljük munkák gyümölcsében. Bár az idei időjárás nem igazán kedvezett sem a kiskertek, sem pedig az egész nagy mezőgazdaság számára. Csak esik, esik és esik. Már lassan kezdi úgy érezni az ember, hogy ennek már sohasem lesz vége. Utálom már ezt a sok esőt. Elmos, és eláraszt mindent. A szó olykor szoros értelmében. Tönkre tudja tenni az emberek kedvét, és ami még ettől sokkal is fontosabb az egész életét. Romba dönti házainkat, elárasztja kertjeinket, visz mindent akár az egész életünket. Most is esik, felnézek az égre: Uram, ha tényleg létezel odafenn, könyörülj már rajtunk egy kicsit! Máskor azt mondjuk: Add uram az esőt! De már elég volt, köszönjük szépen! Talán már az a kevés reményünk is elveszik, hogy a még elmaradt kerti grillezést a barátokkal megejtsük, hogy a gyerek még talán kijátszhatná magát a gyepen és a homokozóban, mert szeptember és az ő eső pajtása bizony igen keresztülhúzzák számításainkat. De nézzük a dolog jó oldalát is. Ne búslakodjunk! Jöhetnek a baráti forró borozgatások, kártya partik és még egy csomó minden. Eső után, legalábbis két eső között felhúzzuk a gyerkőc lábára a gumicsizmát és irány a csigák „gyorsasági” versenyének figyelése, szedjünk gesztenyét és makkot és mikor újból elered az eső remek szórakozás lehet a Gesztenye Marciék családjának létrehozása, süni gyártás és még ki tudja mennyi minden, hiszen ennek csak a képzeletünk szabad határt. Mi is ma ezt tettük kicsiny családommal, ha már a hétvégi kertrendezős programot megint keresztülhúzta esőkoma. Jelentem így is eltelt az idő, az ujjam is fáj a sok fogpiszkáló nyomkodástól, de megérte. A gyerekem szája a füléig ér, az apja meg csinált egy nagyon klassz, őszi koszorút a bejárati ajtóra. Hát mégiscsak volt valami jó ebben a mai esőben.

( kép forrása: http://www.dietetikamindenkinek.hu/kepgaleria/gesztenye1/zoo_2.jpg)

Furcsa érzés kerített hatalmába. Eluralkodott rajtam a félelem. Sokminden előhozta belőlem, fiam megszületése és hogy mostmár nemcsak ketten vagyun, hanem hárman. Mi hárman. Család lettünk. Vállaltuk, mert akartuk. De most félek. Mi van, ha nem leszek jó anya? Mi van, ha nem leszek jó társ? Mi van, ha hagyom hogy magával ragadjanak a hétköznapok problémái? És mi lesz, ha elveszítelek? Olyan szép volt, ahogyan a mi szerelmünk kibontakozott, ahogyan megismertük egymást és ahogyan szép lassan egymásra találtunk. Félek, hogy mi van ha elmúlik a varázs, és nem nézel többé úgy rám. Ha csak egy üres, megkeseredett, fáradt, csapzott nő leszek a szemedben, nem az a szenvedélyes nő, aki úgy ölelt téged? Telek vagyok kétséggel, hogy meg tudom-e állni a helyem, hogy helyt tudok-e állni minden szerepben. Képesnek érzem magam rá, de erőre van szükségem. Erőre, melyet ti ketten adtok nekem, s szükségem van arra, hogy továbbra is úgy nézz rám. Továbbra is légy a múzsám, légy a tüzem, légy a szenvedélyem, hisz ennek a szenvedélynek a legnagyobb bizonyítéka, most itt fekszik a kiságyban és édesen alszik........és neki ránk van szüksége, rád és rám.

Mint bejegyzésem címe is mondja, hogyan mondjam el. Egyszerűen nem tudom, hogyan mondjam el, azt amit érzek. Fura ez, mert bármikor történt velem valami szinte mindig le tudtam írni, így tudtam igazán kifejezni azt amit érzek. Úgy látszik mégsem ilyen egyszerű mindig. Hatalmasat változott az életem, és még csak most fog igazán. Talán még nem emésztettem meg igazán,és ezért nem tudom szavakba önteni. De nem is egyszerű szavakba önteni. Egy bejegyzés, de nemcsak egy, lehet száz is kevés lenne hozzá. Lehet, hogy nem is egy blogbejegyzésben, hanem egy naplóban fogom majd megírni. A világ legcsodálatosabb dolga történt velem, amikor megtudtam: babát várok. Még most is könnyeket csal a szemembe, pedig már az utolsó napokat írjuk, amikor még igazán együtt vagyunk. Most, amikor még tényleg eggyek vagyunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a kilenc hónap ilyen gyorsan elrepül. Nyár eleje volt, mikor megtudtam beköltöztél a pocakomba, most pedig már tavaszodik. Minden készen áll arra, hogy megérkezz. A természet is melegre kapcsolt, süt a nap és mikor kicsit kimegyek téged is melegít, mikor a napsugár pocakomra kacsint. Érzem te is oda fordulsz, neked is jólesik ez a kellemes meleg, de még nem kívánkozol ki, a belső meleg számodra még sokkal nagyobb biztonságot nyújt. Végül is nem kell sietned, még van pár nap a "nagy napig", ami szivecskével be van bejölve a naptárba, majd jössz ha úgy érzed. Általad életem legnagyobb utazása előtt állok, ezernyi új dolog és csoda vár rám. Én kész vagyok, hogy részt vegyek egy életen át tartó utazáson, már csak te kellesz, hogy társamként, vezetőmként itt légy, és mutasd az utat. De arra kérlek légy türelmes, én cserébe minden szeretetemmel elhalmozlak, óvlak téged mint ahogyan ezen a kilenc hónapon át.

Elmúlt a karácsony, megérkezett az új esztendő. Bár karácsonykor az időjárás nem úgy rendelkezett, hogy igazi havas "feeling-ben" töltsük, a gyerekeknek sem, hogy élvezhessék a szánkózást és hóember építést a téli szünet alatt. De amíg van, és még áll a karácsonyfa, addig bosszankodva bár a kései hóáldás miatt, de próbálok magamnak egy kis utókarácsonyi hangulatot teremteni.

Gazdag Erzsi: Tél a falun

Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon

Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csőszön zord időn,
kicsi házon, háztetőn,
suba van a temetőn.

Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél:
"Jaj, gyerekek, itt a tél!

Itt a tél, s lám itt a a hó;
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej."

A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
"Én mindenkit szeretek;
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!"

Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja;
szárnya alatt altatja.
- Hadd ébredjen tavaszra!

Már csak egy hét van a szentestéig. A lakás már díszben áll egy ideje, mióta csak túlestünk a nagytakarításon. Azóta várok. Várok valamire. Esik a hó, most már minden megvan a karácsonyi feeling-hez.  Imádom a karácsonyt, de rettegek is. Az elmúlt két év számomra, nemcsak az angyali érintést, a fenyőillatot, a meghittséget jelenti, hanem a rettegést is. Két éve meghitten készültünk, már szinte minden készen állt, mikor szeretett nagypapánk itthagyott bennünket. Tavaly még együtt voltunk apuval, és mamival is. Szinte minden tökéletes volt, bár tudtuk, hogy talán ez lesz az utolsó közös karácsony. Ma már csak elmélkedem azon a karácsonyon. Az volt az utolsó, együtt. Ma ott áll egy üres ház, semmi készülődés, semmi sütés-főzés, és semmi nevetés. Csak csend, és a magány. Nagyon rossz lesz nélkülük. Ezért a karácsony nálam nemcsak az örömről szól, hanem a megemlékezésről is. Ilyenkor még inkább közelebb érzem magamhoz azokat a szeretteimet, akikkel már ünnepelhetek együtt. Már a hóesésben, a jeges úton nem a város másik végébe kell gyalogolnom, felpakolva ajándékokkal és karácsonyi csemegékkel, hanem mécsesekkel a kezemben elindulok a temetőbe. A karácsonyi gyertya nem csak a feeling kedvéért ég, hanem nekik is. De nem hagyom, hogy a szomorúság átjárja az év legszebb ünnepét, amire egész évben oly annyira vágyom. Hiszen majd a karácsony igazi ünnepet, szeretet  hoz, s majd új esztendő boldogságot, örömet hisz egy kis ember születik, ki majd a következő karácsonyt még boldogabbá teszi a számunkra, feledtetve velünk a rosszat, és betöltve az űrt, amit ilyenkor érzünk.

Közelednek az ünnepek. Kicsit talán mindenki jobban elgondolkodik ilyenkor az életén, és számvetést készít róla. Ilyenkor talán jobban elmerülünk a gondolatainkban. Próbálunk több-kevesebb sikerrel urrá lenni a téli depresszión, a korai és sötét estéken. Még nincs hideg, de ha belegondol az ember, hogy mennyi minden történt is vele megint egy év leforgása alatt....- hát beleborzong olykor.

Lehullatták a fák lombjaikat, felejtve hogy ezek a ledobott levelek voltak egész évben azok, amelyektől ő pompázott. Csodáltuk tavasszal, ahogyan kihajt és csodáltuk és áldottuk nyáron, hogy hatalmas lombja alatt mi kicsit enyhülhetünk a nyár tikkasztó melegétől. Ahogyan ezek a fák, az emberek is hajlamosak ledobni magukról az érzéseket. Érzéseket, emlékeket és vele együtt embereket. Hiába az erőben dús táptalaj, a törődés, mint a fák - az embereket is lehullajtják saját "lombjukat".

Egyszercsak észrveszed, hogy nem jön annyi e-mail, nem jön annyi telefon és nem jön annyi sms. Elgondokozol. Mit tettem, hogy így történt? Hibás vagyok? Vagy egyáltalán tettem én azért valamit, hogy a kapcsolatok továbbra is fennmaradjanak? Nagyon sok kérdés merül fel ilyenkor. Idő van, hosszúak az esték, akaratlanul is bentre kényszerülsz. Gondolkozol. Ami néha már sok, de olykor hasznos.

Nekem hiányoznak a pillanatok, a nevetések, a közös élmények. Csak azt nem tudom, a fának hiányoznak-e a levelei?

JANKOVICH FERENC: EGY FENYŐ ÁLMA

Egy vén fenyőfa, sok tűlevéllel,
Fent borzonkodvána Bakony-hegyében:
Nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
Rázza magáról jeges ispilángját.

Ó, nagy természet, viharaid tépnek…
Én nyögöm búvát a zimankós télnek.
Százszor jobb volna, ha betelne vágyam:
Állnom ragyogva, öröm csarnokában!

Mert ha én egyszer választott lennék,
A téli zöldet bennem ünnepelnék,
S ága lehetnék népek ünnepének:
Örömmel adnám törzsem a fejszének!

Betellene minden gyermek-nép álma:
Minden tű rajtam ajándékká válna,
S tél közepében, csillagos éjjel,
Ragyogva szórnám köztük szana-széjjel!

Autót és babát, kardot és lovat:
Csüngetve drága ajándékokat,
Úgy terpeszkedne szét a világra
Tömjénes ágam, mint a mosoly ága.

Kis kucsmásoknak: földet és házat:
Vén sipkásoknak: jó napot százat:
Kalaposoknak: nyílt ész-virágot,
És igaz verset a jó poétának…

Zsarló uraknak: szomjat, éhséget:
Beteg lelkeknek: friss egészséget:
Nagy gőgösöknek: szép szerénységet,
Kárhoztatottaknak: egy kis üdvösséget…

Örömgyertyáit szent áldomásnak
Úgy lobogtatnám pirosan…S mint másnak
Áldozna gyertyám, levelem, ágam:
Magam fogyasztanám el az éjszakában.

Egy vén fenyőfa, sok tűlevéllel,
Fent borzonkodván a Bakony-hegyében:
Nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
Rázza magáról jeges ispilángját.

"A férfinak azért nehéz a nővel, mert a nő őszinteséget követel, de ha szembesül azzal, hogy illúziókra alapozta az életét, onnantól vége. Nem vagyok nagy férfirajongó, bevallom. A mostani férfiakat nem is nagyon lehet szeretni. Állnak egy sörrel, és várják, hogy odamenjen hozzájuk a nő, és fölszedje őket, mintha valami különleges fődarabok lennének.

A férfi- és női szerepeket ma a média sugalmazza, és a kínálatban nincsenek valóban megélhető férfiszerepek. Csak hősök vannak, meg hazárdőrök, batmanek és győzikék - aprópénzért megvehető pozíciók, látszatéletek. Ez a világ nem a férfiaknak van kitalálva. De a legtöbb gyenge ahhoz, hogy elkezdjen élni. A hajók pedig elmennek egymás után..."

Lovasi András, zenész

Íme a kérdés: Mi a legszebb dolog a világon? Szerelmesnek lenni? Látni valami csodaszépet? Érezni valami illatot? Barátokat tudni magunk mellett? Hogy egészségesek vagyunk? Hogy családunk van? Megannyi kérdés, melyet a végtelenségig lehetne folytatni. Bennem tudatossá vált, hogy mi a legszebb dolog a világon. Amikor anyává válsz. Van aki fel sem fogja rögtön, mikor szembesül a dologgal. Így volt ez velem is. Amikor megjelent a két csík, én belül tudtam, hogy pozitív lesz a teszt, de mégsem fogtam még fel: hogy megtörtént a csoda. Szép fokozatosan alakult ki, és főleg azóta mióta először megláttam. Annál csodálatosabb érzés nincs a világon, mikor először meglátod a gyermekedet. A részedet, az ő részét, ami kettőnkből lett: a világ legcsodálatosabb dolga, a gyermekünk. Két ember igaz érzéseiből, a kapcsolatból, a mindenből, ami előtte volt. Azt hiszem két ember így válhat igazán eggyé. Mert ő a mi részünk: a Tiéd, az enyém, ő a világon a legcsodálatosabb.

Nagyon nehéz dolog elengedni valakit, aki nagyon fontos neked. Mintha úgy érezné az ember ilyenkor, hogy egy kis darabkájától fosszák meg. Ilyen ő nekem. Egy nagyon fontos darabja az életemnek. Egy olyan ember, akitől sokmindent megtanultam (rövid ismeretségünk ellenére), és akinek emiatt nagyon sok mindent köszönhetek. Nagyon ritkán sodor az élet az ember közelébe ilyen igazi, különleges, és kivételes embereket, talán ők a földre szállt angyalok.

Ritka az a pillanat, amikor úgy érzed, hogy most látod először, de mintha már ismernéd ezer éve. Nincsenek véletlenek. Amit szintén tőle tanultam, hogy minden mögött ott van a feladat, és valóban nem véletlen történnek a dolgok. Tehát nem volt véletlen, hogy találkoztunk, hogy beszélgettünk, és hogy most elbúcsúzunk. Ez nem is jó szó: búcsúzkodni. Nem akarok elbúcsúzni, mert nem akarom, hogy eltűnjön az életemből, csak valami más lesz.

Szóval, tudd, hogy nagyon sokat köszönhetek neked, és ez az idő, amit egy helyen töltöttünk, jó és rossz pillanatokkal vegyesen örökké szép emlék marad számomra, és bízom abban, hogy most egy új korszak kezdődik, amely sokkal vidámabb és kiegyensúlyozatabb lesz!

Remélem nem búcsúzunk, csak elköszönünk a közös helytől

Köszönet az angyaloknak, hogy leküldtek téged közénk! 

"Ne kérdezd, mellém ülsz-e, ha egyedül ér, ami bánt
Kegyetlen perc már rám is várt.
Mesélj, mondd el benned merre tart a világ
Mi az mi fűt, mi hajt tovább?
Segíts, ha elfeledném, nemcsak ünnep vár,
Hogy nem mindig szép, de nem mindig fáj,
Hát követem, bárhová hív már.

Valahol egy álmos éj mélyén
A dallamokba bújt szavak végén
Éreztük, hogy nincs is szebb bolygó,
hogy minden, minden épp így jó.
Mert minden árny próbál,
És minden fény formál,
Hát nem mindig szép, de nem mindig fáj
Szeretem minden percét már.

Kerestem mindenhol és rám talált ami kell,
Azért nincs út, hogy tévedj el."......................

 ................................

"Nézd, a fénykép álmot rejt
egy csók, egy nyár, egy kert...
most lángban álló múlt.

Nézd, mint Napfény-hercegnő:
szemedbe hit, remény, erő-,
ma szörnyű átok sújt...

Fogy az idő, bezár egy ajtó-,
titok a vér, a könny, a jajszó...
Ölel a bűn, a csókja fullaszt,
legyen erőd, vagy el sem bújhatsz már...
soha talán...
Itt 100 reményed máglyán ég-,
ez a tűz széttép!-Vagy elszöksz már,
vagy elmerűl a nyár...

Félsz, és fényed halvány láng,
a szíved száz szilánk...
de lesz,'ki óv és véd.

Csak szólj!-
a cinkos csönd kirabol-,
a sorsod másról szól,
lesz új világod még.

Fogy az idő...

Sírsz, álarc mélyén sírsz,
világ végét hívsz...
Csoda nincs, csak szép és jó-,
van a fény, a gyógyító...
érezned kell!

Fogy az idő....a tűz széttép!
Mondd, 'mért tűrnéd?
Bárhol élsz, majd rád talál:
mert nem felejt a nyár.."
 

Annyi minden volt bennem mostanában. Annyi és még megannyi gondolat. Rengeteg érzés, mindenről. Szerelemről, félelemről, bánatról, szeretetről, haragról és gyűgyöletről. Sok fajta és különböző érzések kavalkádja járta át a lelkem minden egyes bugyrát. Mindenhová elért, és elért a szívemhez. Mondhatom mindegyik. Azon vettem észre magam, amin már elég rég, hogy újból éjszakánként rosszul alszom, mert az agyam folyamatosan dolgozik, egy percet nem hajlandó pihenni, pedig a testemnek már nagyon szüksége volna a pihenésre, és lett volna rá az elmúlt hetekben és napokban. Dolgozott az agyam, és átjárta a szívem a megannyi érzés. Amikor szembesülsz ezzel a rengeteg érzéssel, valami furcsa járja át az embert. Valami megmagyarázhatatlan. Hihetetlen, hogy az élet mindig tud produkálni nagyon furcsa helyzeteket, és teljesen összezavarja az elmédet. Mit is gondolj, és a gondolatok után mit is érezz. Nem tudom miért, de annyira várok valamire, és fogalmam sincs mi az. Valamiért mindig mintha készültségben állnék. Fura érzés ez.

Az elmúlt napokban többször figyeltem meg az embereket, valahogy tudatosan, és tudatt alatt is. Figyeltem, ahogy mennek a folyosón, ahogyan mennek az utcán, ahogyan léteznek.....Hm, érdekes dolog volt. Van aki élvezi, hogy tavasz van, lassan belépünk a nyárba, van aki csak abból érzi, hogy előkerül a rövidnadrág, a szexi felső, a feszes póló, s ki lehet könyökölni a kocsiból, van aki abból érzi, hogy megnyílik, nemcsak elsősorban a teste, hanem a lelke. És én azt hiszem, ez az igazi megtisztulás, és megnyílás. Vágyom, folyamatosan vágyom a szabadba, nem bírok magammal, nem bírok bent lenni. Érezni akarom az életet, minden egyes vele járóját. De érzem fáradok. Csodálkozom magamon. Ez azért fura számomra, mert nálam eddig ez a fogalom nem igazán létezett. Ha valamit csinálni kell, hát csináltam, abban nem volt pardon, de most azt érzem, amit nem igazán eddig: fáradt vagyok. És lehet, hogy már ezért vártam a tavaszt, hogy sikerüljön végre megtisztulni. Levetkőzni magamból a negatív érzéseket, a fájdalmakat. Mert a fáradtságom szerintem nem is igazán fizikai fáradtság, hanem szellemi.

Van egy hozzám közel álló ember, és mindig az ő bátorító szavai jutnak eszembe. És én ebből merítek erőt, és elsősorban abból, hogy igen...igen, én hű akarok maradni önmagamhoz.

Hogy mikor?

Akkor mikor valóban megteszed. Valóban azt mondod, köszönöm, ennyi volt!

Rálépsz arra az útra mikor azt csinálod, ami nem te vagy, ami nem jelent számodra kihívást, nem  jelent számodra örömet, sikert....nem jelent semmi mást, csak stresszt és folytonos önmarcangolást, emberi méltóságodba való folyamatos beletiprást.

Harcot magaddal, a körülötted lévő emberekkel, helyzetekkel az egész világgal. Haladsz az úton egyre inkább abba az irányba, hogy elérj az eléghez.

De mikor mondod ki végre? Megtennéd, de nem mered, nem mered, és ennek több oka van. Csalódnál magadban, hogy feladtad, pedig te azt mondtad, hogy "én bizony nem". Pedig érdemes volna elgondolkodni azon, hogy mi is a célravezetőbb hosszú távon..... Hagyod, hogy felemésszen a megszokás, a rutin, a stressz, a lelki terror, a folyamatos megfosztás önbizalmadtól... vagy...választasz, és döntesz. Egy olyan életet választasz, amiben van helye a szeretteidnek, a barátaidnak, a kutyádnak, az anyádnak, a családnak? Mer mint mondja a dal, "minek neked család, ha nem is vagy otthon?", már el is felejtettem szinte ezt a nótát, de egy hozzám nagyon közel álló ember eszembe jutatta. Tényleg minek neked család? Hogy szidd őket, hogy bántsd, hogy beletiporj a szerelmed lelkébe, ........ugyanazt teszed, amit veled tesznek! Pedig te pontosan tudod, hogy milyen érzés ez, és képes vagy ugyanezt tenni. Hm

Rohanunk, mindig ugyanaz, mindig van valami......ááááááááááá

Nézzünk csak körül! Akik ezt teszik velünk, akikkel nap, mint nap körül vagy véve, nézzük meg ezeket az embereket jó alaposan!

Van családja, van férje, gyereke, barátai stb. sorolhatnánk. Nos hát, igen, nem igen uigye.

Melyik a jobb, ezt az utat választani, besavanyodni, életunt, örömök nélküli emberként élni, vagy meglátogatni a családod, mert ugye neked még van, összeülni a barátokkal, játszani a kutyáddal, ....élvezni az élet adta lehetőséget, hogy mindez neked megadatott?

Nos, mikor is van az elég?

Ez elmúlt két hét nagyon sok felgyülemlett dolognak látszott, hogy a végére, végre pont kerül. Valahogy így lett, valahogy nem. Valahogy nem az történt mégsem, amire igazán a szívem mélyén vágytam volna. Ezt az érzést, valóban nem lehet igazából szavakba foglalni, igaza van Müller Péternek, olvassátok, és érezzetek..........

Itt úgysincs vége, ez a dal is most kezdődik el látod…
Indulnom kéne, mielőtt a szavaid tőrét újra a szívembe mártod
Félkész a tervem, úgy bolyong bennem, akár egy eltévedt árnyék
Akit félholtra vertem, hát most szerencsétlentől mit is várnék

Adj valamit, amitől múlik a fájdalom, kérlek
Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom

Volt már rá példa, tudom, nem én vagyok az első a sorban, aki csak egy
Nyomorult préda, keresi, kutatja, a menedék hol van
Kérdésre kérdés, igazi válaszok helyett hazugságok
Elég hülye egy érzés, hogy mellém helyetted senkit nem találok

Adj valamit, amitől múlik a fájdalom, kérlek
Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom, hogyha szeretsz
Adj valamit, amitől múlik a fájdalom, nagyon kérlek
Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom, ami éget belülről
Véget soha nem ér
Előröl kezdődik, újra meg újra
Ahogy a féreg a farkát az áldozataiba fúrja
Ez is úgy fáj, fáj

Íme egy új év, és egy újabb kezdet. Sokan ilyenkor újévi fogadalmat tesznek, amit általában sosem tartanak be. Én nem szoktam, most sem tettem. Nem nevezném fogadalomnak azt, amit elhatároztam, hogy változtatni fogok. Az ember, ahogy öregszik, ahogyan egyre több embert megismer, és ahogyan csalódik és tapasztal, úgy változik és csiszolódik az élethez. Megint ahogy elvégeztem az elmúlt évről készült számvetést, megint csak azt tapasztaltam, hogy rengeteg minden történt, és azért elég mozgalmas az életem. Sokszor annyira pörgök, mint aki fel van húzva, mert muszáj is. Az idei évtől szintén nagy változások állnak előttem. Kirepülni az otthoni fészekből, és saját életet kezdeni, no de nem egyedül. :) A munkahelyem, ami rengeteg fejfájást okoz nekem, nos hát e téren is változtatni fogok. Egyenlőre még állom a sarat, és ezentúl úgy állok hozzá, hogy nem veszek mindent magamra és nem idegesítem fel magam felesleges dolgokon. Elvégzem a dolgom és hazatolom a biciklit. Megcsömörlöttem a felszínes emberektől, a képmutatástól, az álszentségtől, na nem, köszi elég volt! Egyetlen ember van, akiben megbízom, és akire igazán számíthatok, és nekem ő több, mint egy kolléga....Ez a hely nem sok örömet okozott nekem, de megismertem jónéhány nagyszerű és kivételes embert, és ha erre gondolom ez viszont egy igazi főnyeremény. Azt ajánlom mindenkinek, hogy az új év hozta lelkesedést ne hagyjuk év közben lelankadni, és mindig álljunk optimistán a dolgokhoz, mert mindig van megoldás, csak keresni kell, és nem feladni! Hát BUÉK mindenkinek!

Angyal zenéje, gyertyafény - kincses kezem hogy lett szegény? Nem adhattam ma semi mást, csak jó meleg simogatást.

/ Áprily Lajos/

Közeledik a karácsony, számomra a legkedvesebb és legszebb ünnep, ami létezik. De úgy érzem nem mindnyájunknak jelenti azt, amit kellene, amiről igazából ez az ünnep szól. Kérdezzük csak meg embertársainkat, hogy tudják-e, hogy igazából honnan ered és miről szól. Nekem közelse a Mikulás jut róla eszembe, és a rénszarvas. Hanem a csend, a béke, a nyugalom és ami ilyenkor a legfontosabb: a szeretet. A karácsony valóban szóljon a várakozásról és valóban készüljünk, készüljünk arra, hogy együtt legyen a család, hogy minél többen együtt legyünk és hátha valóban csoda történik, és ezen a szent napon, napokon elfelejtjük mindazt a rossz emléket, érzést, amivel esetleg a másik az évben megbántott minket. Legyen ez egyben a megbocsátás napja is. És örüljünk egymásnak, hogy itt van mellettünk, és együtt lehetünk. Örüljünk annak, hogy mellettünk itt lehetnek azok az emberek, akiket szeretünk, van fedél a fejünk felett, és finomakat ehetünk, és önfeledten tudunk nevetni: együtt. És nem véletlen hagytam ki az ajándékot. Itt nem az a legfontosabb. Egész évben kell megmutatnunk a másiknak, hogy szeretjük és gondolunk rá, nem egy napon kell mindent bepótolni. Ez igaz a szeretetre is, de ha máskor nem oly egyszerű, legalább most tegyünk félre mindent. Gondoljunk csak arra, hogy hány millió olyan ember van ezen az ünnepen, aki magányosan, egyedül, fedél nélkül, fázva, éhesen, ajándék nélkül tölti ezt a napot, a szentestét. Akinek nincs hajléka, hol lehajthatná a fejét, puha, friss ágynemű közé, akinek nincs akire ezen az estén rámosolyogjon, és akire nincs aki(k) visszamosolyogjonak, akinek nem jut bejgli és töltött káposzta, akinek nem jut a tűz melegéből, akinek nem jut ajándék sem. Ugye mi milyen szerencsések vagyunk? Ugye, ugye! Ülünk most a számítógép előtt és a világhálón olvassuk ezeket a sorokat, mert nekünk ez is van. Kicsit elszomorodtunk igaz? De most úgy őszintén! Szentestén eszünkbe jutnak ezek az emberek? Ugye nem mindig, és nem mindenkinek?! Hozzájárultunk mi valaha is ahhoz, hogy legalább ezen a napon ezeknek az embereknek és gondoljunk főleg a gyerekekre, jobb legyen? Csak legalább azzal, hogy a már nekünk "felesleges" ruhát, játékot nekik ajándékozzunk? Hát.......ugye! Gondoljunk ezen az estén egy kicsit rájuk is! És mi törekedjünk arra, hogy ne az legyen most a legfontosabb, hogy a legtutibb bank után nyomozzunk, mert hát a legdrágább és a legtutibb ajándékot valamiből meg kell venni, hogy mi legyünk a legfrankóbb feleségek, férjek, barátok és nagyszülők. Legyen az ajándék jelképes, és tükrözze azt, hogy akinek adjuk, annak egy darabot adtunk magunkból. És adjuk azt ezen az estén, ami a legfontosabb: szívünk minden melegét.

Karácsony készül, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!

/ Wass Albert /

Régen írtam. Nem tudom igazából miért. Talán mert nem volt ihlet, nem volt olyan érzés, amiről írni akartam volna? Talán igen, talán nem. Nem tudom néha, úgy mostanában mi van velem. Mintha leeresztettem volna és nem csak mert jön az év vége, és mert elfáradtam, hanem mert olyan közönyösnek érzem magam sokszor. Van amikor olyan szerelmes vagyok, mint az állat, van amikor nem értem mit akarok. Van amikor úgy pörgök és úgy teszem a dolgaim, mintha holnap vége lenne a világnak és mindent el akarnék végezni előtte. Van amikor tudok nyugodtan egy helyben ülni, van amikor beleőrülök, hogy nem mehetek és nem járhatom be a világot. Nem tudom mi kéne. Talán egy kis magány? Talán, hogy mindenki hagyjon kicsit békén, és csak én legyek és Én. Tudom, ez most elég fura volt, de nem tudom ezeket az érzelmi hullámokat sokszor mire vélni. Vannak gondjaim mostanában mind a magánéletben, mind pedig a munkámban. Egy csomó nagy változás előtt állok, amik nagyban befolyásolják majd az életem. Tisztáznom kell magamban a dolgokat, és hagynom kellene,hogy szépen leülepedjenek, de néha valamiért olyan türelmetlen vagyok. Azt hiszem, ha megcsinálom a számvetést erről az évről, megintcsak egy szép "zárszámadást" kapok. Hihetetlen mennyi dolog történt. Jöttek mentek a dolgok. Kezemben tartottam imént egy könyvet a címe: Varázslatos szavak. És egy fontos dolog birtokába jutottam ebben az évben. A szavak jelentőségének. A szavaké volt a szerep, ebben az évben. A kimondásé, az elmondásé, a megmondásé... és még sorolhatnám. A kimondott szó nagyon sokat ér. Akármilyen következménye is van, akkor is többet ér, mint a hallgatás. Amikor csak hallgatunk és kétségek között vagyunk. Nehéz, de ki kell mondani, azt ami jó, azt ami rossz, ami örömet okoz, és ami bánt. Tiszta és egyenes út. És talán, ha nem tévedek az igazi és talán az egyetlen járható út. Egy töredék a Varázslatos szavakból.

"Olvass verseket, oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymás után.

Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kijelentésmódjukat, hangzásukat.

Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is, a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át."

/Weöres Sándor/

Amikor rá gondolok, mindezen szavak jutnak eszembe, és nem utolsó sorban a szerelem. A mi kapcsolatunk sokkal több annál, hogy: ő a pasim. Ez sokkal több, sokkal. Ő a barátom, a nyugalom szigete számomra, a békesség, és a határtalan szeretet, ami árad belőle. Irántam, mások iránt. Ő számomra egy igazi kuriózum. Eleinte annyira kerestem, annyira akartam valakit, aki ilyen, aki mellett boldog lehetek, de úgy igazán boldog, amikor e valaki mellett "én" lehetek, a személyem a lényem a valóm, és ezáltal teljesen elégedett vagyok, magammal..mindennel. Kerestem, és agyonbonyolítottam mindent, az aggódást, a kapcsolatokat, az élet adta helyzetet, és magát a boldogságot. Egy ideje kezdtem átélni olyan boldogságokat, amiket szerintem kevesen vagyunk, akik értékelni tudunk, mert rohanunk, elrohanunk minden mellett. Tárgyak, helyek, emberek és a boldogság mellett. Mindvégig itt volt mellettem, csak a nagy agyonbonyolításban nem vettem észre, én is vak voltam. Lehet most is vak vagyok, mert a rossz dolgok rohamosan leredukálódtak mellette. Amikor átölel, amikor megérint, amikor rámmosolyog megszűnik a gonosz külvilág. Az ő jelenléte, mint egy óriási szeretetaura körbevon mindent, bennünket, és védelmez minket a külvilágtól. A mi világunkban mi vagyunk, nincs te nincs én, mi vagyunk. Mert mi ketten mindig is valahol egyek voltunk, csak valamikor szétváltak útjaink, és újra egymásra kellett találnunk. Addig volt "te" és volt "én", de mióta egymásra találtunk a nagy rohanásban azóta "mi" vagyunk. A kettőnk személyisége kiegészíti a másikat, és egymás lelkének darabjai vagyunk. Hálás vagyok az égnek, hogy segített őt megtalálnom, hogy ráleltem, és nem hagytam, hogy a hétköznapok sodrása hagyja, hogy elsétáljak mellette. Légy mindig a társam, a barátom, a lelki békém, a szenvedélyem........!