Úgy éreztem magam, mint nem sokan szerintem szakítás után: ragyogtam. Tudtam, hogy ezzel elkezdődik valami új. Sok év után szingli leszek. Furcsa volt kimondani. Olyan semleges voltam, nem volt bennem fájdalom, hiányérzet, lehet nem szép kimondani, de fel sem tűnt este, hogy nincs ott. Tudom ez most nagyon gonosz volt, de nem tehetek róla. Régóta készültem a változásra, belül, tudatosan. Még együtt voltunk mikor vettem egy hajfestéket, de valahogy mindig elmaradt, hogy felrakjam. Most felraktuk és véleményem szerint nagyon jó lett. Segített a változás útjára lépni, növelte önbizalmam. Kifestettük a szobám új színek kerültek elő, új ágyat vettem. Valahogy meg akartam mindentől szabadulni, ami akkor volt. Végre élhettem úgy, ahogyan akartam, azt néztem este a tv-ben, amit akartam, olyan zenét hallgattam, amilyet akartam nem fikázta le senki. Én lehetttem, én, én, én. Bánat helyett boldogság öntött el. Kinyíltam a világ és az emberek felé. Megintcsak egy újabb igazi fejezete kezdődött ezzel az Élet és Én köztem. Arra vágytam, hogy olyan dolgokat csinálhassak, amiket akkor tettem, ha egy ideig nem találkoztunk, amiket igazán szerettem és elkezdtem újra megbízni más emberekben. Olyan emberben, akiről azt hittem, hogy kolléganőm csupán, de mikor lelki harcaimat vívtam ő volt egyetlen támaszom, és kicsit neki is köszönhetem, hogy nem maradtam egy unalmas kapcsolatban. Egyre inkább elmélyülni látszik kettőnk között a lelki viszony és szeretném, ha ebből egyszer barátság lenne, úgy érzem lelki társam. Nagyon szeretlek és nagyon hálás vagyok neked sokmindenért!!!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.