Esik. Már megint esik. Annyiból jó, hogy megint lehet dolgozni a gépen :-( , nincs ami csábítson a levegőre, még a madarak is elbújtak, és biztos vigyáznaka kicsikre. Hát igen kicsikre. Jó nekik, legalább van valaki, akit óvhatnak, dédelgethetnek. Sokszor esténként mikor lefekszem eszembe jut, ahogy fekszem az ágyban magányosan, hogy milyen jó volna, ha az ember kicsit odabújhatna valakihez, és csak megölelhetné, és máris szebb volna a világ. Minden szó nélkül, és kicsit megszűnne körülötte minden, és feledtetné a hétköznapok búját-baját. Olyan nagy kívánság ez? Eltűnödök azon, hogy lehet én kívánok sokat, nekem vannak fenntartásaim, és nagy kívánságaim. (?) Talán valahol létezik az az ember, akinek én vagyok a másik fele, a lelki társa. Talán valahol létezik egy olyan ember, aki csak rám vár. Kicsit szentimelista gondolat, de olyan jó vele eljátszani néha. És nem biztos, hogy feltétlenül lehetetlen. Tegnap olvastam az egyik netes oldalon, hogy találkozom ezzel a társsal hamarosan. És állítólag ott fog felbukkani, ahol a legkevésbé számítok rá. Hm? Érdekes. Csodák csak ritkán vannak, vagy talán nincsenek is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.