Furcsa érzés kerített hatalmába. Eluralkodott rajtam a félelem. Sokminden előhozta belőlem, fiam megszületése és hogy mostmár nemcsak ketten vagyun, hanem hárman. Mi hárman. Család lettünk. Vállaltuk, mert akartuk. De most félek. Mi van, ha nem leszek jó anya? Mi van, ha nem leszek jó társ? Mi van, ha hagyom hogy magával ragadjanak a hétköznapok problémái? És mi lesz, ha elveszítelek? Olyan szép volt, ahogyan a mi szerelmünk kibontakozott, ahogyan megismertük egymást és ahogyan szép lassan egymásra találtunk. Félek, hogy mi van ha elmúlik a varázs, és nem nézel többé úgy rám. Ha csak egy üres, megkeseredett, fáradt, csapzott nő leszek a szemedben, nem az a szenvedélyes nő, aki úgy ölelt téged? Telek vagyok kétséggel, hogy meg tudom-e állni a helyem, hogy helyt tudok-e állni minden szerepben. Képesnek érzem magam rá, de erőre van szükségem. Erőre, melyet ti ketten adtok nekem, s szükségem van arra, hogy továbbra is úgy nézz rám. Továbbra is légy a múzsám, légy a tüzem, légy a szenvedélyem, hisz ennek a szenvedélynek a legnagyobb bizonyítéka, most itt fekszik a kiságyban és édesen alszik........és neki ránk van szüksége, rád és rám.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.