Már csak egy hét van a szentestéig. A lakás már díszben áll egy ideje, mióta csak túlestünk a nagytakarításon. Azóta várok. Várok valamire. Esik a hó, most már minden megvan a karácsonyi feeling-hez.  Imádom a karácsonyt, de rettegek is. Az elmúlt két év számomra, nemcsak az angyali érintést, a fenyőillatot, a meghittséget jelenti, hanem a rettegést is. Két éve meghitten készültünk, már szinte minden készen állt, mikor szeretett nagypapánk itthagyott bennünket. Tavaly még együtt voltunk apuval, és mamival is. Szinte minden tökéletes volt, bár tudtuk, hogy talán ez lesz az utolsó közös karácsony. Ma már csak elmélkedem azon a karácsonyon. Az volt az utolsó, együtt. Ma ott áll egy üres ház, semmi készülődés, semmi sütés-főzés, és semmi nevetés. Csak csend, és a magány. Nagyon rossz lesz nélkülük. Ezért a karácsony nálam nemcsak az örömről szól, hanem a megemlékezésről is. Ilyenkor még inkább közelebb érzem magamhoz azokat a szeretteimet, akikkel már ünnepelhetek együtt. Már a hóesésben, a jeges úton nem a város másik végébe kell gyalogolnom, felpakolva ajándékokkal és karácsonyi csemegékkel, hanem mécsesekkel a kezemben elindulok a temetőbe. A karácsonyi gyertya nem csak a feeling kedvéért ég, hanem nekik is. De nem hagyom, hogy a szomorúság átjárja az év legszebb ünnepét, amire egész évben oly annyira vágyom. Hiszen majd a karácsony igazi ünnepet, szeretet  hoz, s majd új esztendő boldogságot, örömet hisz egy kis ember születik, ki majd a következő karácsonyt még boldogabbá teszi a számunkra, feledtetve velünk a rosszat, és betöltve az űrt, amit ilyenkor érzünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.